Szereplők:
-
Kertész Imre: Sorstalanság olvasónapló Köves Gyuri
- Citrom Bandi
- Kollmann
- Apa
- Nevelőanya
- Édesanya, aki elhagyta
- Sütő úr
- Rozi
- Moskovich
- Dohányos
- Selyemfiú
- Fodor
- Finn
- Darázs
- Rendőr
- Német tiszt
- Balszerencsés
- Fleischmanné
- Vili bácsi
- Lajos bácsi
- Steiner
- Terka
- Nagymama
- Nagypapa
- Ápoló
- Csendőrtiszt
- SS tiszt
- Orvos
- Amerikai őrmester
Kertész Imre: Sorstalanság olvasónapló röviden
Imre Kertész regénye, a „Sorstalanság”, a náci rémtettek bemutatásán túl a szerző magyarországi szocialista korszakbeli élményeit is feldolgozza. Az önéletrajzi vonásokkal átitatott mű főhőse Köves Gyuri, egy tizenöt éves magyar zsidó fiú, aki Auschwitz és Buchenwald koncentrációs táborainak retteneteit élte meg.
A narratíva akkor bontakozik ki, amikor Gyurit elhagyja az apja, aki munkaszolgálatra vonul, és a fiú a mostohaanyjával marad. Napjait egy csepeli hadiüzemben tölti, míg egy napon rendőrök szállítják le az autóbuszról, és társaival együtt egy téglagyárba, majd onnan Auschwitzba vezető vonatra terelik. Gyuri és néhány barátja életben marad, mert munkaképesnek minősítik őket, így Buchenwaldba szállítják, ahol kimerítő munkában részesülnek. Az alultápláltság és a kimerültség miatt Gyuri egészsége megrendül, végül egy kisebb táborba kerül, ahol betegsége miatt vissza kell térnie Buchenwaldba, ahol a tábori kórházba kerül. Amikor már csak a halálra vár, érkezik a hír a tábor felszabadulásáról.
Hazatérése után Budapestre, Gyuri a változásokkal szembesül: apja elhunyt, mostohaanyja újraházasodott, lakásukba idegenek költöztek. A hontalanná vált fiú próbál új életet kezdeni egy megváltozott világban, ahol már nem találja helyét a korábbi életében.
Kertész Imre: Sorstalanság olvasónapló fejezetenként
1. fejezet
Budapesten, 1944 tavaszán a 15 éves gimnazista, Köves György, apjával tölti a napot otthon, ahelyett hogy iskolába menne. Apja rövidesen munkaszolgálatra indul. Családjuk, amely tűzifával kereskedett, átadja az üzletet egy korábbi alkalmazottjuknak, Sütő úrnak, aki nem zsidó, így „fajilag teljesen rendben van”.
Sütő úr gondjaira bízzák értéktárgyaikat és ékszereiket is, abban a reményben, hogy a háború után visszakapják azokat. Az este rokonok gyűlnek össze, hogy elbúcsúzzanak az apától, ahol a társalgás középpontjában a háború és a zsidók helyzete áll, reménykedve, hogy a hátrányos helyzetben lévő németek tárgyalásokba kezdenek a szövetségesekkel, ami esélyt adhat a budapesti zsidóságnak.
Ezek az események során Köves Gyurka nem azonosul teljes mértékben zsidó identitásával. Nem gyakorolja a vallást, a héber nyelvet sem ismeri, és egy magyar iskolába jár. Magyaros Bocskay-ruhát visel, próbálva külsőleg illeszkedni, de a zsidótörvények mindazonáltal rákényszerítik a zsidó sorsot, amely csak később válik teljesen tudatossá számára.
2. fejezet
Budapesten, a nyár folyamán a háború miatt korábban befejeződött a tanév, ezért Köves Gyurka kötelező munkára kényszerül. A csepeli kőolajfinomító lebombázott épületeinek újjáépítésében vesz részt. Közben apjától rendszeresen érkeznek levelek, amelyek szerint a munkaszolgálat körülményei elviselhetőek.
Sütő úr, a családi üzletet átvett segéd, tisztességesen vezeti a boltot, pontosan elszámolva a bevétellel és rendszeresen élelmiszercsomagokat visz a mostohaanyjának, miközben a zsidók számára megvásárolható élelmiszerek mennyiségét korlátozzák.
Gyurka hetente kétszer látogatja meg édesanyját, a válóperükben meghatározottak szerint. Egy légiriadó során, a légópincében Gyurka életében először csókolózik, és Fleischmann Annamária, a szomszéd lánya lesz az első szerelme. Rendszeresen találkoznak, és gyakran beszélgetnek zsidó identitásukról, amit nem teljesen értenek, de ami mélyen foglalkoztatja őket. „Elvégre az embernek tudnia kell, hogy miért gyűlölik,” vallják.
A környezetük és a társadalmi helyzet hatására mindketten arra a következtetésre jutnak, hogy „mi, zsidók, mások vagyunk, mint a többiek, és ez a különbség a lényeg, emiatt gyűlölik a zsidókat.” Ez a felismerés időnként büszkeséget, máskor szégyenérzetet vált ki belőlük.
3. fejezet
Másnap reggel, amikor Köves Gyurka a Csepelre tartó autóbuszon utazik, egy rendőr leszállítja őt és többi zsidó társát. Hamarosan a csoport a már az építkezésen dolgozó fiatalokkal és néhány felnőttel együtt összegyűlik. Mindannyian az egykori Vámház épületében várakoznak, egyetlen rendőr felügyelete alatt, aki nem tudja megmondani, mi vár rájuk, csak a parancsokat követi és a további utasításokat várja.
Délután négy órakor a rendőr bejelenti, hogy a csoportnak „a felettes hatóság elé kell menniük az irataik bemutatása céljából”. A csoport hármas sorokba rendeződve indul el a város felé, útközben egyre több hasonló csoport csatlakozik hozzájuk – jelezve, hogy Pest határában széles körben összegyűjtötték a városból kifelé tartó zsidókat.
Ahogy a menet a forgalmas utcákon halad, egy férfi kiugrik a sorból és elmenekül. Gyurka is megtehetné ugyanezt, de úgy érzi, nincs mitől félnie, és a fegyelmezett, rendhez való alkalmazkodó magatartása erősebb benne. Végül a csapat őrzését a csendőrök veszik át, akik éjszakára mindenkit bezárnak az Andrássy csendőrlaktanya udvarára és az istállókba.
4. fejezet
Másnap Köves Gyurka és társai villamoson és hajón átkerülnek a Budakalászi Téglagyárba. Itt a következő napokban a német tisztek és a magyar Zsidótanács képviselői mindenkit arra ösztönöznek, hogy önként jelentkezzenek munkára Németországba, hangsúlyozva, hogy előbb-utóbb így is, úgy is oda kerülnek, de az önként jelentkezők válogathatnak a kínált munkák között. Sokan ezt kedvező lehetőségnek értékelik, bízva a németek „korrekt és reális” hozzáállásában. A csoportban tartózkodó rabbi is egyre több embert vonz, aki a megpróbáltatások Isten akaratából fakadó elfogadásáról prédikál, mint a zsidóság sorsa.
Gyurka is jelentkezik, és a csoport marhavagonokban indul útnak. Amikor elérik a magyar határt, egy csendőr a következőket mondja a vagonba: „Ahová ti mentek, ott többé már nem lesz szükség értékekre. A németek úgyis elvennék! Akkor miért ne inkább magyar kézbe jusson? Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!”
Néhány nap múlva a vonat Auschwitz-Birkenauba érkezik. Az utasoknak közlik, hogy a csomagjaikat a vonaton kell hagyniuk, amelyeket később visszakapnak. A rakodást végző rabok jiddis nyelven figyelmeztetik a magyar fiúkat, hogy állítsák magukat tizenhat évesnek, mert csak így dolgozhatnak. Ekkor kezdődik a szelekció, ahol a munkaképes férfiakat – köztük Kövest és csepeli társait – külön választják, míg a nők, idősek és gyerekek másik csoportba kerülnek.
Az orvosi vizsgálat, ami mindössze 2-3 másodpercig tart és csupán a doktor szemrevételezése alapján dönt, kiszűri azokat, akik alkalmatlanok a munkára. Ezután következik a fürdő, a testszőrzet leborotválása és fertőtlenítés, mely zökkenőmentesen zajlik, a rabok együttműködnek a németekkel. Amikor egy altiszt felkínálja, hogy büntetlenül adhatják le az elrejtett értéktárgyakat, a csoport eleget is tesz ennek. A civil ruháikat már nem kapják vissza, helyettük csíkos rabruhát veszik fel.
5. fejezet
A fogvatartottak az ismerkedés során egy szögesdrótkerítéssel körülvett területtel találkoznak, amelybe áramot vezettek. A kerítés előtt egy gereblyézett földsáv található, amelyre lépni szigorúan tilos; a szabályt megszegőket az őrtoronyból figyelmeztetés nélkül lelövik. Az ebéd alapvetően ehetetlen levesből, komiszkenyérből és margarinból áll.
A táborban egy émelyítő szag terjeng, ami az újpesti bőrgyárra emlékeztet a fogvatartottakat. Hamarosan felfedezik a krematóriumot is, bár kezdetben nem tudják annak pontos rendeltetését. A régebbi rabok meséi alapján kiderül, hogy ott égetik el a munkaképtelenek holttestét, és ez emlékezteti őket a szelekciónál elvált társaikra.
Három nappal később a fogvatartottakat vonatra szállítják – egy háromnapos utazás következik, nyolcvanan egy vagonban – a célállomás Buchenwald. Köves Gyurka itt sorszámot kap, a 64921-es számot, amelyet meg kell tanulnia, mert ez lesz az új „neve”. A ruhájára egy sárga háromszöget varrnak, ami zsidó származását jelzi, benne egy „U” betűvel, mert magyar.
A Buchenwald munkatábor ellátása jobb és bőségesebb, mint Auschwitzé volt. Köves végleges helye a zeitzi altábor lesz, ahol Meg Citrom Bandival ismerkedik meg, aki régóta raboskodik már, így sok hasznos tanáccsal szolgálhat neki a túléléshez.
6. fejezet
A zeitzi altáborban Köves Gyurka azt vallja, hogy „egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd azután meghozza a többit.” Hamarosan rájön, hogy a legfontosabb a rend és a fegyelmezett magatartás, amelyek eddigi életében is kiemelt szerepet játszottak, és ezek lehetnek a túlélés kulcsai.
A lebombázott gyár újjáépítésénél dolgoznak, ahol a németek szénből kívánnak benzint előállítani. Megtanulja, hogyan takarékoskodjon erejével, hogyan osztja be az élelmiszeradagjait, rendszeresen tisztálkodik, és kerüli a konfrontációt a feljebbvalókkal. Észreveszi, hogy társai egyre gyengülnek, és sorra eltűnnek azok az emberek, akiket ismer.
Megismerkedik a „menekülés” három formájával: visszavonul az emlékeibe és gépiesen cselekszik anélkül, hogy tudatosítaná tetteit; megpróbál elbújni a tábor területén, de az ilyen próbálkozásokat mindig felfedezik és kegyetlenül megbüntetik; illetve megkísérli a táborból való megszökést, ami esetén mindig visszahozzák és nyilvánosan kivégzik.
Egy ilyen kivégzés alkalmával részt vesz egy különös közösségi élményben, amikor az összes zsidó rab mormolva énekli a kaddist, a halottakért mondott imát. Közben fizikai ereje rohamosan fogy, csonttá soványodik, sebek és fekélyek borítják testét.
7. fejezet
Három hónappal később Köves Gyurka jobb térdén egy sérülés elfertőződik, ami hamarosan a combját is gennyes duzzanattal tölti meg. Társai elviszik a tábori gyengélkedőbe, ahonnan később Gleinába, egy kórházba szállítják át. Bal csípőjén flegmóna alakul ki, a sebeit állandóan nyitva tartják, hogy a genny ki tudjon folyni. Eközben a zeitzi táborban a sátrakat kőbarakkokra cserélik, egyiküket kórházzá alakítják, így Gyurkát is visszaviszik oda.
Sebei nem gyógyulnak, az ápolók lassan feladják az esetét. Egy alkalommal egy haldokló embert helyeznek mellé az ágyba, aki másnapra meghal. Gyurka azonban néhány napig nem szól erről senkinek, hogy megkapja a haldokló élelmiszeradagját is. Végül a betegeket átszállítják Buchenwaldba. Gyurka már eszméletlen állapotban érkezik, így megérkezéskor testét a halottak közé dobják.
Amikor a testeket a kordére dobják, Gyurka hirtelen megszólal, így még kap egy kis haladékot az élettől. „Szeretnék még élni kicsit ebben a szép koncentrációs táborban” – suttogja magában szégyenkezve.
8. fejezet
Kezdetben Köves Gyurka azt gondolja, hogy egy megsemmisítő táborba került, ezért mindenben kételkedik: meglepődik, hogy a zuhany alól víz folyik, nem gáz. A kórházban pedig attól tart, hogy éhen akarják tartani. Amikor mégis kap ételt, azt feltételezi, hogy kísérleti alanyként használják fel. Nehezen fogadja el, hogy valóban kórházban van, ahol az ágyak nem emeletes priccsek, hanem valódi ágyak és ágynemű fogadja. Az orvos rendszeresen látogatja és kezeli, az étkezés rendszeres, a teremfelügyelő segítőkész, és újra a nevén szólítják, nem csak sorszámán.
Ezek a hétköznapi tények, amelyektől eddig megfosztották, a normális emberi élet alapfeltételei. Kertész műve rádöbbenti az olvasót, hogy ezek az emberek szinte állati vagy növényi szintre lettek degradálva. A kórházban dolgozó francia orvos és a lengyel (?) teremfelügyelő, Pjetyka, szintén foglyok, feladatuk a betegek munkaképessé tétele, hogy visszatérhessenek a táborba. Gyurka számára csodálatosnak tűnik, hogy egyes betegekhez látogatók érkeznek, akik még olyan ritkaságokat is hoznak, mint a citrom; elképesztő, hogy a szomszéd terem cseh felügyelője, Bohus élelmiszer-ajándékot visz neki, és hogy a teremfelügyelők társasági életet élnek.
A kórházban egyre többet hallani távoli ágyúdörgést, a szokásos rend szerint működik, de egyre több „gyanús idegen” néz be a kórterembe, suttogva beszélgetnek, és Pjetyka egy este rongyokba tekert puskát visz magával. Egy nap a hangszórón keresztül felhívás szólítja fel az SS-őröket a tábor elhagyására. Később több nyelven, magyarul is bejelentik, hogy „a magyar lágerbizottság megalakult” – a tábor felszabadult. Gyurka számára a „szabadság” szó érintetlenül marad, mintha elfelejtette volna a jelentését; leginkább az aggasztja, hogy a nagy felfordulás miatt aznap nem kaptak ebédet a kórházban, és csak megnyugszik, amikor a lágerbizottság kihirdeti a hangszórón, hogy már főzik a gulyáslevest.
9. fejezet
A buchenwaldi tábor felszabadulása után a rabok továbbra is a tábor területén maradnak; azok, akik elég erősek, kisebb csoportokban elindulnak hazafelé, néha amerikai segítséggel teherautóval. Gyurka és csoportja, „Miklós bácsi” vezetésével – aki valószínűleg régi kommunista, hiszen ilyen dalokat énekel velük – gyalog teszik meg az utat. A csoport változatos öltözetben – amerikaiaktól kapott és az SS-raktárból szerzett ruhákban – halad át Német- és Csehországon, közben tapasztalva, hogy a helyi lakosság fél vagy idegenkedik tőlük. Egy cseh városban egy férfi a gázkamrákról érdeklődik, próbál bizonyítékot szerezni arról, hogy a haláltáborok nem is léteztek.
Megérkeznek a Nyugati pályaudvarra, ahonnan villamossal – ami nagy csoda számukra – átmennek a Keleti pályaudvarhoz tartozó segélyhelyre, ahol a volt raboknak iratokat és segélyt adnak. Mivel már ott van, Gyurka ellátogat a Nefelejcs utcába, ahonnan Citrom Bandi oly sokat mesélt Zeitzban. Citrom Bandi nem tért haza, de családja továbbra is reménykedik benne, hogy talán egy következő csoporttal érkezhet még meg.
A villamoson Gyurka érzi, hogy az emberek elhúzódnak tőle. Amikor a kalauz megkísérli leszállítani, mert nincs jegye, egy újságíró lép közbe és védelmébe veszi. Az újságíró cikksorozatot tervez írni a koncentrációs táborok borzalmairól és megkérdezi tőle: „Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned?” Gyurka válasza: „Attól függ, mit tekintünk borzalomnak. Valószínűleg sok mindent nélkülöztem, éheztem, és talán meg is vertek” – teszi hozzá: „természetesen”. Az újságíró felkiált: „Miért mondod mindig, hogy ‘természetesen’, olyan dolgokra, amelyek egyáltalán nem azok?” Gyurka válasza: „Koncentrációs táborban ez természetes.” Az újságíró megjegyzi: „Igen, ott talán, de maga a koncentrációs tábor nem természetes!” Gyurka nem válaszol, lassan belátva, hogy bizonyos dolgokról soha nem lehet vitázni idegenekkel vagy tudatlanokkal.
Köves György hazatérve megtudja, hogy régi lakásukban már mások laknak, és őt nem engedik be. A szomszéd Steinerék közlik vele, hogy apja Mauthausenben halt meg. Édesanyja még él, és érdeklődött is fia iránt. Mostohaanyja közben feleségül ment Sütő úrhoz, aki a háborús nehéz időkben bújtatta őket. Steinerék mesélik, mennyit szenvedtek a háború utolsó évében, és minden eseményre azt mondják: „jött a csillagos ház, a nyilasok, a Duna-part, a felszabadulás.”
Erre Köves György válasza: „Mi is léptünk, mi is megtettük a magunk lépéseit. Ők is előre tudtak mindent.” Egy heves vita során az öreg Fleischmann kifakad: „Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?” Gyurka megpróbálja megmagyarázni, hogy nem bűn a történtek, hanem be kell látni, hogy nem lehet mindent elvenni tőle, hogy ne legyen sem győztes, sem vesztes, és hogy legyen igaza vagy tévedése is.
Köves György elbúcsúzik a szomszédtól. „Anyám vár, és bizonyára örülni fog nekem. Emlékszem, régen az volt a terve, hogy mérnök vagy orvos legyek. Így is lesz minden bizonnyal, ahogyan ő kívánja; nincs olyan képtelenség, amit ne élhetnénk át természetesen. Úton ismét ott leselkedik rám a boldogság, mint egy kikerülhetetlen csapda. Hiszen még a kémények mellett is voltak a kínok szüneteiben pillanatok, amelyek a boldogsághoz hasonlítottak. Mindenki csak a viszontagságokról, a borzalmakról kérdez, de nekem talán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne beszélnem a koncentrációs táborok boldogságáról, ha majd kérdezik.”