Ady Endre kezdettől fogva ellenezte a háborút, nem csupán pacifista meggyőződéséből kifolyólag, hanem azért is, mert úgy vélte, hogy Magyarország csak hátrányos helyzetből kerülhet ki. Ebben az időszakban már komoly betegségekkel küzdött, amelyek megmagyarázzák, hogy miért nyertek apokaliptikus jellegű tónust az akkori versei.
Ady utolsó versei a „A halottak élén” című gyűjteményben jelentek meg. Ezek a költemények a háborús témákat modern látomásokkal és archaikus elemekkel ötvözik. A kötet versei között megtalálhatóak a bibliai zsoltárokra utaló parafrázisok és a 18. századi kuruc dalok modern feldolgozásai, mint például a 1918-ban született „A Krónikás ének”.
Ady Endre: Az eltévedt lovas verselemzés
Ady „Az eltévedt lovas” című háborús verse titokzatos, szinte megfejthetetlen képi világot tár fel. A költemény központi alakja egy rejtélyes lovas, aki szimbolikus figuraként többféle értelmezésre ad lehetőséget. Egyfelől a harcban részt vevő katonát idézi, másfelől a bujdosó kurucok emlékét is feléleszti.
A lovas nem csak térben, hanem időben is elhelyezkedik, így összekötve a múltat a jelennel. A versek által megjelenített kísérteties, mozdulatlan világban („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak.”; „Kísértetes nálunk az Ősz”; „Alusznak némán a faluk”) az „eltévedt lovas” megjelenése maga is egyfajta kísértetjárást sugall. Az alak azonosíthatatlan marad, nem válik láthatóvá, ezzel is növelve a vers titokzatosságát.
Ady „Az eltévedt lovas” című versében a bizonytalanság és a sejtelmesség érzete uralkodik. A második és harmadik versszak a „most és itt” érzését erősíti, azonban az idő és a hely meghatározása ködbe vesződik. A köd, az Ősz és a November kifejezések tovább mélyítik ezt az elbizonytalanító atmoszférát.
A természeti elemek, mint az erdő, a nádas, a sűrű bozót, a domb-kerítéses és a pőre sík, valamint az emberi jelenlét hiánya – kifejezve az „És hírük sincsen a faluknak” és „Alusznak némán a faluk” sorokkal – bár sokatmondóak, mégis a bizonytalanságot erősítik. A többes szám első személyben megszólaló lírai én („nagyapáink óta”, „Kísértetes nálunk…”) szintén homályos marad; nem tisztázódik, hogy pontosan ki ez a személy, és kiket képvisel a versekben.
A hatodik szakasz a legrejtélyesebb része Ady Endre „Az eltévedt lovas” című versének. Itt olyan szavak és fogalmak sorjáznak, amelyek között logikai összefüggés hiányzik, és ezek az elemek még akkor sem alkotnak egyértelmű kapcsolatokat, ha ismétlődnek vagy korábbi szakaszokból ismertek.
A „hajdani eszelősök”, a „láncolt lelkek” vagy maga a lovas, netán a jelenkori ember vagy a beszélő maga is felvet kérdéseket arról, hogy vajon kiket is jelölhetnek pontosan ezek a kifejezések.
A félelmet sugárzó szavak, mint „riadoznak”, „rémei”, „lapult”, „kísértetes”, „bújva”, „dideregve”, valamint a homályt és a sötétséget megidéző kifejezések – „vak”, „téli”, „süket köd”, „köd-guba”, „novemberes”, „ködös”, „múlt századok köde”, „nincsen fény”, „nincs lámpa-láng”, „köd-bozót” – és a veszélyre utaló szavak, mint „vérzés”, „titok”, „új hínárú út”, „ordas”, „bölény”, „nagymérgű medve”, mind együttesen alakítják ki a vers komor, félelmetes hangulatát.
A köd motívuma és az ember nélküli, üres tájak Ady Endre „Az eltévedt lovas” című versében az otthontalanság és a kiúttalanság érzetét erősítik. A lovas folyamatos ügetése, ami talán a keresést is szimbolizálja, valamint a veszélyekkel teli, labirintusszerű környezet az emberi lét bizonytalanságát hangsúlyozza egyetemes szinten.
Miközben a vers tájelemeit más Ady-versekkel, mint a „A magyar Ugaron”, „A téli Magyarország” vagy „Kocsi-út az éjszakában” szereplő magyar tájakhoz hasonlítjuk, a magyarság kiúttalan helyzetére, sőt pusztulására is fény derül. Ezek a versekben ábrázolt tájképek tehát nem csupán a természeti környezetet tükrözik, hanem mélyebb, történelmi és társadalmi jelentésekkel is bírnak.
Ady Endre: Az eltévedt lovas verselemzés
Ady Endre: Az eltévedt lovas verse:
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.