Slawomir Mrozek (1930) drámáiban a modern ember identitásválságát, elidegenedését és az önazonosság elvesztését jeleníti meg. Műveiben groteszk vagy abszurd helyzetekben bontakozik ki a valóság, amely tükrözi a mindennapi élet ellentmondásait.
A drámaíró karaktereinek logikáját és az alkotói elméletek eszméit a mindennapi valósággal szembesíti, miközben felfedi a hatalom, kegyetlenség, morál és szexualitás összefonódásait.
Mrozek szereplői folyamatos szerepkonfliktusokkal küzdenek, miközben próbálnak kitörni a társadalom által rájuk kényszerített sztereotípiák és elvárások fogságából. Az ő küzdelmük célja az egyéni identitás megtalálása és megvédése. Bár hőseik nagyra törő törekvései gyakran komikus kudarccal végződnek, Mrozek műveinek végkifejlete gyakran komor, súlyos tanulságokkal zárul.
Szereplők:
Eugénia (a nagymama)
Eugéniusz (az öccse)
Slomil (az apa)
Eleonóra (az anya)
Artúr (a fiú)
Ala (az unokahúg)
Edek
Slawomir Mrozek: Tangó olvasónapló
A „Tangó” című drámában a központi konfliktus a kulturális hagyományok és a modernitás összecsapása köré szerveződik. Mrozek szatirikus jeleneteken keresztül vizsgálja a hagyományos értékrend felbomlásának társadalmi hatásait, miközben kiemeli az értelmiség marginalizálódását és a klasszikus kultúra fenntarthatatlanságát.
A dráma alaphelyzetében, egyfajta abszurd szituációként, maga a drámai feszültség is hiányzik, mivel a nemzedéki konfliktusok hagyományos láncolata megszakadt. A szülők úgy érzik, hogy véglegesen felszámolták a normák rendszerét, és már nem hajlandóak átvenni a hagyományőrző szerepet. A teljes szabadságra való elköteleződésük végül olyan vákuumba taszítja a fiatalokat, amelyben a lázadás már értelmetlenné válik (Artur: „Én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk zabolátlansága ellen.” Slomil: „Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?”).
Az új nemzedék számára két választás kínálkozik: új konvenciók megteremtése vagy a régi értékek helyreállítása. Az utóbbi tűnik lehetséges opciónak, így Artur groteszk módon a hagyományok védelmezőjeként lép fel a korlátlan szabadságot képviselő szülők és nagyszülők ellen. Ezzel a lépéssel paradox módon egy megfordított konfliktus bontakozik ki.
A „Tangó” című dráma második és harmadik felvonásában Artur egyre kétségbeesettebb próbálkozásokat tesz, hogy provokálja a konfliktusokat és meghatározza saját szerepét. Kezdetben az etikai normák visszaállítására törekszik, sőt, megpróbálja cselekvésre bírni megcsalt apját, ami azonban komikus véget ér. Később, a hagyományos formák helyreállítására törekedve feleségül akarja venni saját unokahúgát, ám egy legénybúcsú során ő maga esik ki szerepéből, hiszen részegsége és nihilizmusa uralkodik el rajta.
A történet későbbi szakaszában a hősök egyre radikálisabb irányba fejlődnek, miközben fanatizmusba kapaszkodnak, és a halál, valamint a hatalom eszméjét megtestesítve zavaros szónoklatokba kezdenek. Ezt követően azonban partnerük, Ala bejelentése – „Én megcsaltalak Edekkel” – teljesen összetöri őket, hiszen minden, ami addig számított – az erkölcs, a forma és az eszme – kicsúszik a kezeik közül. Dühükben támadnának, de Edek két csapással végez velük, és ő maga ragadja meg a hatalmat. A dráma így a hatalomváltás és a személyes tragédia drámai bemutatásával ér véget.
A „Tangó” zárójeleneteiben egy új konfliktus kerül a középpontba, amely félreteszi a korábbi alapkérdést, a hagyományok megőrzésének vagy elutasításának dilemmáját. Ez a konfliktus a kultúra kérdését komikussá silányítja, szemben a gátlástalan műveletlenség elsöprő erővel való megjelenésével.
A kultúra nem mutat ellenállást a változásokkal szemben: Eleonora úgy véli, „talán nem is lesz olyan rossz dolgunk”, Slomil közönyösen reagál, Eugeniusz bácsi pedig azonnal behódol az új hatalom előtt. Ez a fordulat a dráma mélyebb üzenetét is érinti, amely a kulturális értékek és a civilizációs válság közötti összecsapást helyezi középpontba.
A „Tangó” a kultúra tragikomédiáját tárja fel, amelyben az emberi értelem irányító szerepe megszűnik, és tehetetlenül szemléli a 20. század zűrzavaros társadalmi állapotait és emberi kapcsolatait. A szereplők gyakran sodródnak az eseményekkel, és nevetséges helyzetekbe keverednek – például Artur orvosi tanulmányai, amelyekről Eleonora úgy véli, „ezzel szégyent hoz a családra”. A mellékszereplők elvektől mentes viselkedése és különc életfilozófiájuk, valamint a főhős sikertelen próbálkozásai és tévelygései mind az értelem zsákutcájába vezetnek, végül pedig az önpusztítás és a katasztrófa felé sodorják a történetet.
Artur elméletei gyakori változásaival csupán öncélú lázadását szolgálja, míg Slomil a modern avantgárd művész és esztéta karikatúrájaként jelenik meg. Bár nyilatkozataiban időnként reális meglátások is felbukkanak, gondolkodásában végső soron a dilettantizmus és a valóságtól való elszakadás dominál.
Kísérletező szemlélete életének hazugságává válik, miközben szereplőtársai csupán elnézően figyelik őt. Eleonora, az elvbarát feleség, az „boldognak lenni – a felszabadult ember joga és kötelessége” elvét követve éli életét, ennek jegyében még férjét is megcsalja. A pár abszurd magatartása különösen nyilvánvalóvá válik, amikor gyermekük szemük láttára hal meg, és ők szinte észre sem veszik. Ala, aki eleve idegenkedik az értelmiségi szemlélettől („unom a filozófiát”), jogosan bírálja unokatestvére szerepzavarait, akit „tudományos disznónak” nevez.
Edek kapcsolata a kultúrával különös és végül döntő jelentőségű. Kezdetben tiszteletteljes távolságtartással szemléli, sőt, némi áhítattal is, amikor elmerül az egyetemi tankönyvek képeiben, vagy barátja mozis noteszéből másolt részleteket olvas. Azonban ez a fajta tudásszerzés nem lép túl a primitív konkrétumok szintjén („Én szeretlek, de te alszol”), és Edek képtelen az elvont gondolkodásra, amely kulcs lehetne életképességéhez.
Büszke arra, hogy semmit sem talál ki önállóan, mondván: „én így is tudom, ami kell”. A mesterséges és életképtelen civilizációval szemben ő a természetesség és a szükségszerűség megtestesítője, Slomil szavaival élve az autentikus élet egészséges fuvallata.
Edek alkalmazkodóképessége és rugalmassága már az első pillanattól kezdve nyilvánvaló. Eugeniusz bácsinál például ügyesen rímel, hibátlanul alakítja a lakáj szerepét, miközben a többiek gyakran kizökkennek a saját szerepükből. A dráma végső fordulatában azonnal cselekszik, pontos helyzetértékeléssel és célratörően. Bár kezdetben csupán önvédelemből, akarata ellenére, mások hibájából kerül előtérbe, felismeri és kihasználja a kínálkozó lehetőséget, így ő tölti be a hatalmi vákumot.
A „Tangó” című műben a nyers erő és primitívség összecsap a morális normák katasztrofális vereségével. A szülők büszkén hangoztatják, hogy felszámolták a viselkedést szabályozó törvényeket, miközben Slomil gyakran ismételt kérdése: „Minek?” arra utal, hogy nem látták előre az etikai nihilizmus és anarchia következményeit. Artur, aki morális és szociális igazságokról szónokol, végül saját unokahúgára vetkezik ki szerepéből. Edek viselkedését semmiféle szégyenérzet nem korlátozza: bárkinek a poharából iszik, és vágyai szerint bárkit lefektet, legyen szó házas nőről vagy menyasszonyról. Egyedül Eugeniusz, az elvtelen köpönyegforgató tűnik olyan alaknak, akinek van jövője.
A dráma arra világít rá, hogy a civilizált ember nem élhet erkölcsi normák nélkül. Artur számára kulcsfontosságú a menyasszonya bejelentése, amely a hűség és hűtlenség fogalmának megsemmisítésével végleg elveszíti a talajt a lába alól, és így elszakad a valóságtól, az elvont eszmék légüres terébe kerülve. Ugyanez a momentum okozza végül a vesztét, amit korábban apja Edekre uszítására használt fel a második felvonásban – saját taktikája fordult ellene.
A Slomil-nemzedék által végrehajtott abszurd forradalom következményeként teljesen összeomlik az értékrend, és eltűnnek a viszonyítási pontok. Artur groteszk módon szemlélteti a korlátlan szabadság értéktelenségéből fakadó következményeket: madárkalitkát helyezhet nagybátyja fejére, nagymamáját ravatalra küldheti, bármit megtilthat – az uralkodó káosz teljesen eluralkodik.
Semmi sem komoly már, minden közömbös és semleges. Ha magunk nem adunk értelmet a dolgoknak, akkor azokat a jelentéktelenségbe fulladnak. Az értékrend alapját normális esetben szilárd elvek, elérhető ideálok és konkrét törekvések képeznék, de úgy tűnik, hogy ezek mind hiányoznak.
A dráma címét adó motívum, a „tangó” jelentésváltozása is összegzi az eseményeket. A szülők generációjának ifjúkorában a tangó a hagyományok ellenállásának szimbóluma volt, a szoros összetartozás és testi érintkezés felháborodást keltett az idősebbek körében. Egy generációval később azonban a tangózás már a fiatalok számára is elvetendő hagyománnyá vált. A mű záró jelenetében Edek mégis kedvet kap tangózni, méghozzá Eugeniusszal – a férfiak közötti tánc a kultúra ijesztő módon való deformálódását jelzi előre.
A „Tangó” című dráma világosan bemutatja, hogy a szereplők nem önálló jellemek, hanem különböző magatartásformák megtestesítői, amelyek a kultúrához – legyen szó műveltségről, tudományról, művészetről vagy erkölcsről – való viszony különböző aspektusait ábrázolják. A személyiségek szétesnek, és még a legkomplexebb karakter, Artur is zűrzavaros belső konfliktusokkal küzd, érzései, gondolatai és ösztönei összeütköznek.
A darabban az emberi kapcsolatok is rendkívül eltorzultak. Slomil és Eleonora házassága a kapcsolatok zsákutcáját szimbolizálja, míg Ala egy olyan szétesett családi háttérből lép elő, amelyet szülei anarchikus viselkedése alakított ki. Az unokatestvérek házassága az emberi kapcsolatok totális összezavarodását mutatja be, miközben a degenerált utódok születésének veszélyét is magában hordozza.
A „Tangó” drámában a viszonyváltozatok és magatartástípusok megértéséhez fontos irodalmi utalások is segítenek. Mrozek groteszk világába több klasszikus tragédia ismert motívumát is beemeli. A mükénéi mondakör, különösen Szophoklész tragédiái, számos párhuzamot kínálnak, például az „apa korholása” Artur szájából: „mellényzsebben csücsülő Agamemnón”, vagy amikor Eugénia Hamletre utalva Arturhoz szól: „Mért nem vonulsz kolostorba?”
A világirodalom hagyományai szerint a házasságtörés bűne gyilkosságot, bosszút és további bűnöket, bűnhődéseket eredményezne, s tragédiák sorozatát indítaná el. Mrozek drámájában viszont a szerető, a férj és a feleség békés egyetértésben kártyázik. Poloniusra emlékeztető Eugeniusz bácsi viselkedése is mélyebb elemzést igényel. Artur így válik Oresztész vagy Hamlet torz utódjává. Ala naivitása is árnyaltabban mutatkozik meg, ha összevetjük Elektra szenvedélyes igazságszeretetével, etikus tartásával, valamint Ophelia tisztaságával.
Artur a „Tangó” drámában görcsösen próbál tragikus szituációkat teremteni, azonban a tragikum sosem éri el a kívánt hatást, mivel mindig valami hiányzik vagy eltorzul. Mrozek műve a tragédia paródiájaként is értelmezhető, amely egyúttal reflektál a műfaj elavulására. Ahogy Artur fogalmaz: „Tragédiát akar, mert ez az egyetlen igazán erős forma, a rendíthetetlen fogalmak világának legteljesebb kifejezése évszázadok óta – de hova tűntek ezek a fogalmak az életből és az irodalomból?” Slomil válasza, mint a szerző szócsöve: „ma már csak bohózat lehetséges.”
A dráma alapelemei vagy csökevényes formában jelennek meg, vagy teljesen hiányoznak, így groteszk vagy abszurd minőséget adva a műnek. Hiányzik a nemes eszményekkel vezérelt, tisztán látó hős, nincs egyértelmű ellenfél a végkifejletig, és a katartikus hatás is elmarad.
A „Tangó” dráma az irodalmi műfajok gyökeres átalakulását tükrözi, miközben az általános értékválság képét is megfesti. A tér és a színpadkép az első két felvonásban kaotikus, amit a harmadikban egy rendezett polgári miliő vált fel, ám Artur sikere csupán időleges és látszólagos. A mű szerkezete lineáris, de a csúcspontok ellenére sem történik igazi kibontakozás. A történetet csupán néhány motívum tagolja három felvonásra, és Artur háromszor veszti el a fejét, kezd el dühöngeni, míg a harmadik alkalommal véglegesen elbukik. A cselekmény zárt kört alkot, és a befejezésben ismét az alaphelyzetet látjuk, de most már Edek kezében van a hatalom.
A revolver háromszor kerül előtérbe a drámában, különböző szereplők kezében: Slomil, Artur (Eugeniusz segítségével), majd Edek – mindegyik használata groteszk hatást kelt. A ravatal motívuma is erős groteszk elemként jelenik meg: Eugenia először büntetésből kerül rá, a záró részben pedig önként mászik fel. A ravatal az örökkévalóság és az idő szimbólumaként is szolgál, de itt az idő nem ad viszonyítási pontot a szereplők számára, mivel szétfolyik, ahogyan a színpadi utasítások is hangsúlyozzák.
A házasságkötésük dátumára sem Eleonora, sem Slomil nem emlékszik az első felvonásban, csupán nyilvános szeretkezésük botrányára, de még a helyszínre és a partnerre sem biztosan. Minden és mindenki tartalom nélkül marad, összekeveredik: a tíz éve elhunyt nagypapa ravatala, a huszonöt éves Artur gyerekkocsija és a negyven éve nem lovagoló Eugeniusz lovaglónadrágja egyaránt a színpadon, mint a múlt rekvizitumai, a családi kultúra felhalmozódott rétegei.
Slomil teóriája bár forradalminak tűnik, ugyanakkor cinikus felelőtlenséget is tükröz: „utat törtünk a jövőnek, de hogy az milyen lesz, az már nem reám tartozik.” Az idő és a tér jellegtelenné, megfoghatatlanná válik, a cselekmény célja elveszik, Artur törekvései nem bontakoznak ki – minden értelmetlenné és abszurddá válik.
A „Tangó” című drámában a beszéd és a cselekedetek gyakran komikumba torkollnak. Erre tipikus példa a nagy horderejű kijelentések lefokozása, mint amikor Artur dramatikus megjegyzést tesz: „Itt nem lehet lélegzeni, járni, élni!”, vagy amikor Eleonora könnyedén megjegyzi: „Milyen szépen iszol, Edus!” A drámai tettek helyét gyakran kártyajátékok, például póker vagy bridzs veszik át, amelyek az idő elűzésére szolgálnak, mint jellegzetes pótcselekvések.
Artur hiába küzd ez ellen, nem képes érdemi célokat megfogalmazni; inkább Eugeniusz bácsit bíztatja az emlékiratok írására. Saját feladataival kapcsolatban sem talál összhangot képességei és lehetőségei között, emberi gyarlóságai pedig mulatságosak, miközben abszolút (isteni) célok elérésével kacérkodik: „újrateremtem magukat.” Slomil még groteszkebb kijelentése: „Adjátok ide az Istent, és én kísérletet csinálok belőle!” Ez az abszolútumra való görcsös és nevetséges törekvés vezet Arturt a tébolyig.
A kelet-európai dráma sajátossága, hogy a hősök, akik abszurd helyzetbe kerülnek, még mindig próbálnak cselekedni, bár cselekedeteik értelmetlensége csak később válik nyilvánvalóvá. Ellentétben Beckett műveivel, ahol a tétlenség és a céltalan vegetáció uralkodik, a „Tangó” hőse még próbálkozik, bár minden erőfeszítése hiábavaló. Az abszurd ember egy dolgot tud jól: mindent – így önmagát is – fölemészteni.
Slawomir Mrozek: Tangó olvasónapló
Olvasónaplóm:
- Olvasónaplók
- 1-2. osztályos kötelező olvasmányok
- 3-4. osztályos kötelező olvasmányok
- 5. osztályos kötelező olvasmányok
- 6. osztályos kötelező olvasmányok
- 7. osztályos kötelező olvasmányok
- 8. osztályos kötelező olvasmányok
- 9. osztályos kötelező olvasmányok
- 10. osztályos kötelező olvasmányok
- 11. osztályos kötelező olvasmányok
- 12. osztályos kötelező olvasmányok
- 1-4. osztály kötelező olvasmányok
- 5-8. osztály kötelező olvasmányok
- 9-12. osztály kötelező olvasmányok
- Ajánlott olvasmányok
- Elemzések
- Versek gyerekeknek
