Szabó Magda: Az ajtó olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések2 hét ezelőtt2 hét ezelőtt0124 perc

Szabó Magda „Az ajtó” című regénye egy részben önéletrajzi ihletésű mű, mely egy fiatal magyar írónő és házvezetőnője, Emerenc között kialakuló különleges kapcsolatot mutat be. A történet nem csupán két eltérő személyiségű nő barátságának kibontakozását ábrázolja, hanem mélyebb betekintést nyújt a halál küszöbén álló lélek szenvedéseibe is. Magda, aki alaposan ismeri Emerencet, tudatában van annak, hogy cselekedeteivel ellentétben áll a nő kívánságaival, és fokozatosan arra a felismerésre jut, hogy olyan életet mentett meg, amelyben Emerenc már képtelen élni, a bénulás és a szégyen terhe alatt.

A regény központi kérdése, hogy vajon helyes-e a haldokló akaratával szemben dönteni, miközben az élők, akik ott maradnak, bűntudattal küzdenek, ha nem lépnek közbe. Az egész művet áthatja a halállal kapcsolatos kérdések megválaszolhatatlanságának érzése, hiszen valóban nincs véglegesen helyes válasz az élet és halál határán.

Szereplők:

Magda: a regény elbeszélője, maga az írónő, aki akkor tér vissza a kormány szolgálatából, amikor a regény kezdődik, de a fő hangsúly az ő kapcsolatán van Emerenccel, akivel ellentétben Magda őszintén vallásos.
Magda férje: egy meg nem nevezett akadémikus, akivel Magda jó házasságban él. A férfi komolyan küzd az Emerenc iránt érzett ellenszenvével, de több évvel azután, hogy Emerenc hozzájuk jár dolgozni, és Magda már egész jól tűri, sem tud kijönni a nővel.
Szeredás Emerenc: Magda házvezetőnője, aki a saját szabályai szerint dolgozik. Bár szemmel láthatólag öregszik, mégis erős, domináns személyiség, és szenvedélyesen független szerencsétlen gyermekkora óta, amelyet a vidéki Magyarországon töltött. Emerenc gondoskodik Magda házáról, és környékéről, vitalitása szinte emberfeletti.
Viola: egy kankutya, „akit” Magda úgy talált, mint törékeny kis kutyust a hóban, egy karácsonyi napon. Az írónő magához veszi, de Emerenc válik a kutya valódi gazdájává. Emerenc és Viola között különleges kapcsolat jön létre, amelyet Magda sokáig nem képes megérteni, vagy akár csak részt venni benne.
Adélka: egy idős özvegyasszony, Emerenc három barátnőjének egyike, akik a ház tornácán szoktak trécselni.
Polett (korábban Paulette): Emerenc másik elszegényedett, idős barátnője. Polett most egyedül él szegénységben, pedig korábban francia nevelőnőként dolgozott.
Sutu: egy idős zöldség-gyümölcs eladónő, a harmadik Emerenc közeli barátnői közül.
Józsi fia: Emerenc öccsének a fia, a nő egyetlen élő rokona, akivel még mindig jó kapcsolatot ápol.
az alezredes: egy rendőrtiszt, Emerenc barátja, aki leveszi Magda válláról a terhet, felelősséget és Emerencére teszi át.
Grossman Éva: a zsidó család lánya, akiknek házát Emerenc vezette, mielőtt elhagyták az országot, kislányukat Emerencre bízva. A felnőtt Éva egyedül él az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a történet játszódik.

Szabó Magda: Az ajtó olvasónapló röviden

A történet kezdetén Magda, aki mindent az írásnak szeretne szentelni, egy bejárónőt, Szeredás Emerencet fogad el, mégpedig egy korábbi osztálytársa ajánlására. Emerenc, az idős és sajátos személyiségű nő, saját belátása szerint dönt arról, hogy milyen házimunkát végez és milyen díjazásért, függetlenül a szokatlan megoldásoktól. Bár titokzatos és visszahúzódó természetű, a szomszédok tisztelettel viseltetnek iránta, mivel rendíthetetlen, pedáns és rendkívül szorgalmas.

A két nő közötti távolság akkor törik meg, amikor Magda férje megbetegszik, és ő Emerenccel egyeztetés nélkül kórházba viszi a férjét. Emerenc dühösen érzi magát elárulva, amikor Magda visszatér. A váratlan esemény után egy egész éjszakás beszélgetés során új kapcsolat kezd kialakulni közöttük. Emerenc ekkor megosztja Magdával nehéz gyermekkorát: korán kellett felnőnie, miután fiatalon elveszítette apját, és gondoskodnia kellett két féltestvéréről. Amikor édesanyja tragikus baleset következtében öngyilkosságot követett el, Emerenc cselédként került Budapestre.

Magda bár figyelmesen hallgatja Emerenc történetét, csak részben hisz annak hitelességébe.

A történet egy szenteste veszi kezdetét, amikor Magda és férje egy elhagyott kiskutyára bukkannak, akit végül befogadnak. Első szándékuk az volt, hogy felgyógyítják és másnak ajándékozzák, ám végül senki nem vállalta el örökbefogadását. Emerenc azonban azonnal megkedveli az állatot, annak ellenére, hogy kan, és Violának nevezi el. Végül ő marad a kutyával, aki kizárólag hozzá kötődik.

A közel húsz évig tartó közös életük során Magda és Emerenc egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és szoros kapcsolat alakul ki közöttük. Mindketten ugyanabból a környékről származnak, és amikor Magdát meghívják Emerenc szülőfalujába előadást tartani, mélyebb betekintést nyer a nő múltjába. Kiderül, hogy a nehezen hihetőnek tűnő történetek, köztük szerelmi csalódások és pénzügyi kihasználások, valójában megtörténtek vele.

Emerencnek volt egy nagy szerelme, aki egy színésznő kedvéért elhagyta, és egy későbbi kapcsolatában kirabolták. Grossmannéknál dajkaként dolgozva, amikor a család a zsidóüldözés elől menekült, Emerenc megmentette és nagyapjára bízta Évikét, a Grossmann család lányát. A nagyapa Emerenc lányának hitte a kislányt, és szeretettel nevelte fel.

Emerenc sok időt töltött három idős barátnőjével, Sutuval, Adélkával és Polettel. Bár Polett tragikus öngyilkossága mélyen megrázta a barátnőket, Emerencet kevésbé érintette, mivel előre tudott a szándékáról.

Ahogy telt az idő, úgy egyre inkább feltárult Emerenc élete, a sok szenvedés és tapasztalat, amelyek különlegessé tették őt. A Magda és Emerenc közötti kapcsolat annyira megerősödik, hogy Emerenc kivételesen beengedi Magdát otthonába – egy olyan területre, amely eddig még a legközelebbi barátai előtt is zárva maradt. Ezen a ponton nyílik meg az ajtó, és tárul fel a nagy titok: Emerenc otthonát kilenc, a halál széléről megmentett macska osztja meg vele. Az állatai iránti mély aggodalom, a korábbiak elvesztése miatti fájdalom, mélyen megérinti őt.

Emerenc, aki sosem mutatott gyengeséget és nem engedte meg magának, hogy betegeskedjen, végül egy tüdőgyulladás és agyvérzés következtében kénytelen hosszabb időt otthon tölteni, és senkit sem enged be. A szomszédok, köztük Magda is, érzik, hogy valami nincs rendben, mivel Emerenc hetek óta nem mutatkozott a közterületen. Magda végül erőszakosan közbelép, és segít abban, hogy Emerencet kórházba vigyék. Bár a nő felépül, amikor megtudja, hogy Magda idegeneket engedett be a lakásába, és azok látták elhanyagolt állapotát, a szégyentől megtörve belehal a megaláztatásba. Közben macskái szétszóródnak.

Az egész utca gyászolja Emerencet, és mindenki hálával emlékezik rá. Magda azonban súlyos bűntudattal küzd, mivel Emerenc akarata ellenére cselekedett, és ezzel elárulta őt.

Szabó Magda: Az ajtó olvasónapló

A kötés

Egy kora estén, a kertben zajlott Magda és az elzárt, rejtélyes Emerenc első találkozója. Emerenc fejét kendő takarta, így még a homloka sem volt látható. Mindkét nő kétségekkel küzdött, vajon képesek lesznek-e megbarátkozni egymással. Magda, aki a kommunista érában, osztályidegen származása miatt – apjai lelkészek voltak – csaknem tíz évet kénytelen volt kihagyni az írásból, most új, tágas lakásba költözött férjével, és nem kívánta háztartási munkákra pazarolni idejét. Inkább az írásra szeretett volna összpontosítani. Iskolatársa ajánlotta neki Emerencet házvezetőnőnek, mint megbízható, férfiaktól mentes, kissé régimódi személyt.

Az erkélyről Magda látta, ahogy Emerenc a tűzhelyen, nyílt lángon főzi az ágyneműt a perzselő hőségben. Emerenc, aki erős és szinte katonás jellemvonásokkal bírt, kijelentette, hogy „nem mosok akárki szennyesét”. Referenciát kért Magdáról, miután egy alkoholista, romlott családnál dolgozott, amit méltatlannak talált magához. A fizetését is maga akarta meghatározni, miután felfedezte, milyen rendetlenek Magdáék. Egy hét elteltével, ünneplőbe öltözve, Emerenc vállalta a bejárónői állást Magdáéknál, és egy kézfogással is megerősítette az új munkaadóival való megállapodást – bár egyébként kerülte a testi érintkezéseket. „Jó éjszakát kívánt a gazdának”, és ezzel kezdődött, hogy Magda férjét gazdának szólította.

Emerenc munkájában találta meg a kiteljesedést, szabadidejével nem tudott mit kezdeni, ezért minden tennivalót erőn felül vállalt. Azonban a család napi rutinját figyelmen kívül hagyta: néha éjszaka takarította ki a konyhát, máskor pedig napokig hagyta ázni a szőnyegeket a kádban. Emerenc munkadíja valamivel magasabb volt, mint amire Magda számított, de „sajnos mindenben tökéletes volt, néha már nyomasztóan is”. Ha vendégek érkeztek, Emerenc felajánlotta segítségét, de Magda nem akarta, hogy az ismerősök lássák, hogyan hanyagolja el a személyes tekintélyt.

Emerenc félte a viharokat. Amikor vihar közeledett, azonnal hazasietett, és bezárkózott. Munkaidőn kívül is magába zárkózott, és egyszer, amikor Magda átment hozzá, hogy segítsen egy csomag átvételében, Emerenc durván leszidta, hogy az már nem tartozik a kötelességei közé. Magda hazament, de a csomag nem érkezett meg. Később Emerenc titokban belépett a lakásba, egy tökéletesen sült csirkével és a csomaggal együtt, majd tagadta az egész történetet. Ettől kezdve Magda bolondnak kezdte tartani Emerencet.

Emerenc lakása számos rejtélyt rejtett, hiszen az ablakokat hatalmas fa spaletták takarták, és belülről időnként macskanyávogás hallatszott, ám senki sem tudta pontosan, mi mindent rejtegethet még ott a macskákon kívül. Senki nem léphetett be a lakásba, még az öccse fiát sem fogadta.

Később kiderült, hogy Emerenc első macskája igazi vadász volt, amely nemcsak a házi rágcsálókat, hanem a szomszéd galambtenyésztő madarait is előszeretettel fogyasztotta. Ez egészen addig tartott, amíg egy nap Emerenc a saját macskáját holtan, a kilincsére akasztva találta.

A macskát a kertjében temette el, és nem sokkal később a szomszéd galambtenyésztő madarai „egy ismeretlen új vírustól” kezdtek elhullani. Bár a madárölést nem sikerült közvetlenül Emerencre bizonyítani, a galambtenyésztő új állománya is hasonló sorsra jutott. A helyiek büntetést követeltek a galambtenyésztőtől, aki miután Emerenc következő macskáját megmérgezte, elköltözött a zöldövezetbe.

Emerenc jó kapcsolatot ápolt a rendőrökkel, gyakran sütött nekik palacsintát, és szívesen emlegette „elhagyott faluját, nagyanyját, távoli családját”. Amikor Magda elveszett személyijét keresve felkereste a rendőrséget, senkit sem érdekelt a saját ügye, csupán Emerenc és unokahúga állapota volt a téma.

Emerenc előterében gyakran összefutottak a különböző vendégek, itt cserélődtek a hírek, de ő sosem pletykált vagy ítélkezett. Inkább az emberek társaságát kereste, különösen a rászorulókat és betegeket. Télen tizenegy épület hótakarítását vállalta, rádiót nem hallgatott, csillagokból tájékozódott, ahogy azt öregapjától tanulta. Emerenc mindig dolgozott, sosem aludt ágyban, inkább a kanapén pihent. Ha elmaradásai voltak, gyorsan pótolta, és engesztelésképp gyakran mézes vagy sült finomságokkal lepte meg Magdáékat, mert úgy tartotta, „a türelmes, jó gyerekeknek jutalom jár”. Borravalót vagy ajándékot azonban soha nem fogadott el, és ha valaki meg akarta lepni, felháborodott.

Emerenc ideális segítség volt, de vele mély lelki kapcsolatot kialakítani lehetetlennek bizonyult.

Krisztus testvérei

Amikor Magda férje tüdőtályoggal műtéten esett át, Emerenc először érezte úgy, hogy kizárták őt Magda életének egy fontos pillanatából, és idegenként kezelték félelme közepette. Magda kérte, hogy hagyja őt békén, de Emerenc nem hátrált, és egy fűszeres forraltborral próbálkozott, végül győzött: egész éjjel beszélgettek, bár Magda haragudott rá, mert úgy érezte, Emerenc nem tiszteli őt. Magda még titokban heti rendszerességgel templomba járt, hogy elkerülje Emerenc kritikáit. Emerenc ellenséges volt az egyházzal, Istennel és minden bibliai személlyel szemben, kivéve Szent Józsefet, az ácsok védőszentjét, mivel édesanyja mindig azt mondta nekik: „Krisztus testvérei vagytok, mert az apátok ács volt.”

Emerenc vallásellenessége egy régi élményhez kapcsolódik, amikor a háború végén egy svéd szeretetcsomag érkezett a vallási közösséghez, melynek ő is tagja volt. Míg mások hasznos ajándékokat kaptak, mint pulóverek vagy kabátok, Emerenc csak néhány estélyit talált benne, amelyeket elcserélni vagy eladni próbált. Az ajándék sértőnek tűnt számára, és a csomag szervezőjének lábához hajította az estélyiket. Ezt követően soha többé nem látogatott templomot, és nyíltan kifejezte, hogy „neki nem kell se pap, se egyház”, szitkozódott, miközben élvezte, hogy ezzel Magdát bosszantja.

Legalább elkezdtek beszélgetni.

Szeredás Emerenc háromévesen veszítette el apját, akit nagyapja a halála miatt gyűlölt. Édesanyja egy gyönyörű, szőke nő volt, aki sokat olvasott, és akinek férje megígérte, hogy „nem kényszeríti munkára”. Férje halála után új férjként a műhelysegéd lépett a család életébe, aki egyben Emerenc mostohaapja is lett. Ekkor születtek meg az ikertestvérei, miközben öccse, Józsi már nagyapjuknál dolgozott. Emerencnek iskolát kellett hagynia, hogy gondoskodjon az ikrekről, és már kilencévesen ő főzött a családnak. A mostohaapját behívták katonának a kitört háború idején, ahol életét vesztette. Emerenc ezután az ikrekkel és édesanyjukkal maradt, aki egyre türelmetlenebbé vált.

Tragédia sújtotta Emerenct, amikor elindult az ikrekkel a nagyapjukhoz a szomszéd faluba. Útközben az ikrek szomjaztak, és míg Emerenc vízért ment, egy hirtelen viharban villám csapott a felettük lévő fába. Az ikrek életüket vesztették. Az anyjuk, amikor meglátta őket holtan, rá támadt Emerencre, majd felismerte a tragédiát és a közeli csordakútba ugrott. Emerenc végignézte mindezt.

A gyásztól megtört Emerenc a rektor úrhoz, majd nagyapjához került, és később Pesten cselédként dolgozott. A temetésen jelen volt, de a szívében nem maradt hely több fájdalomnak. Most Magdának azt mondja, hogy egy kriptára gyűjt, ahol egyszer az egész család együtt pihenhet. A kriptát ő vagy örökösei építtetik meg, és a napfény színes ablakokon át vetül majd a koporsókra.

Viola

Magda barátságosabbá vált Emerenccel, és egy mély beszélgetést követően jó előérzettel indult a kórházba meglátogatni beteg férjét, aki valóban javulni kezdett. Otthon, izgatottan várta, hogy megoszthassa a jó hírt Emerenccel, de sehol sem találta. Emerenc nem érezte ugyanazt a kötődést, és csak késő este tért haza, hogy közölje: másnap havazni fog, és lapátolni kell.

Amikor Magda férje hazatért, Emerenc egy szép porcelán tálban – amelyet a Grossmann családtól örökölt, amikor elhurcolták őket – hozta a komatálat. Magdát mélyen megbántotta, hogy férjét azokból a tálakból eteti, amelyeket a gázkamrába hurcolt emberektől szerzett. A férje bár jó étvággyal evett, Magda nem köszönte meg az ételt. Gondolatai a következőképpen alakultak: „Micsoda figura, szegény Grossmannéknak nincs sírjuk, ő meg Tadzs Mahalra gyűjt!”

Karácsony napján, miközben Magda és férje gyógyszert vásároltak, egy behavazott kiskutyára bukkantak, akit hazavittek és Magda elhunyt édesanyjának 18. századi bútorokkal berendezett szobájába helyeztek. Magda férje megjegyezte: „Csak kétéves koráig rág a kutya, aztán magától abbahagyja.” Emerenc viszont azonnal megszerette a kutyát. A kisállat gyorsan felépült, de mivel senkinek nem tudták elajándékozni, végül Magdáéknál maradt. Emerenc annyira imádta a kutyát, hogy ő lett a kutya igazi gazdája, aki végül Viola nevet kapott, annak ellenére, hogy fiú kutya volt.

Emerenc idomította a kutyát, néha még meg is verte. Időnként át is vitte a lakásába, ahol a macskái éltek. Eleinte a kutya és a macskák nem jöttek ki jól egymással, de Emerenc kikényszerítette a tiszteletet a kutyából. Egy alkalommal Emerenc megosztotta a sült kacsáját és a sörét a kutyával, aki részegen tért haza. Magda ezen annyira összeveszett Emerenccel, hogy ő végül lemondott a kutyáról, és azt mondta, tartsák meg. Ekkor bevágta az ajtót. Kezdetben Magda nem bánta, de hamarosan kiderült, hogy a kutya korán keléshez szokott, és csak a megszokott útvonalán volt hajlandó sétálni. Amikor végül megtalálta Emerencet, örömében úgy ugrott rá, hogy közben Magdát is felborította, aki megsérült. Emerenc ezért ismét megverte a kutyát.

Mindez Emerenc születésnapján történt, amikor a kutyával együtt sörözéssel ünnepeltek.

Kapcsolatok

Amikor az időjárás kedvezett, Emerenc padokat és egy kisasztalt helyezett el lakása előterében, ahol teával és kávéval fogadta az arra járókat. Lakásába azonban továbbra sem engedett be senkit, amit Szabó Magda „Tiltott Városnak” nevezett el. Még a rokonait sem fogadta, így Józsi nevű öccse fiát sem, aki az egyetlen rokon volt, aki rendszeresen látogatta őt.

Magda az ablakból figyelte Emerenc teaszervírozását, és eszébe jutott egy régi eset. Korábban, amikor Emerenct galambmérgezéssel vádolták, egy kutyás rendőrt küldtek rá. Emerenc jó kapcsolatot alakított ki az alezredessel, aki gyakran járt nála, és felesége halála után is Emerencre támaszkodott. Emerenc valójában mélyérzésű és ragaszkodó személy volt, de gyűlölte az ellenőrzést.

Magda úgy döntött, hogy nem kínozza tovább magát a kutyával, és visszaadja azt Emerencnek. Emerenc azonban kijelentette, hogy már túl öreg ahhoz, hogy gondozza a kutyát, mert aggódott, hogy ha ő meghal, a kutya egyedül marad. Ez meglepte Magdát, mivel Emerenc láthatóan energikus és erős volt. Magda kiszámolta, hogy ha Emerenc mostohaapja 1914-ben esett el a háborúban, és akkor Emerenc 9 éves volt, akkor 1905-ben születhetett, így valóban nagyon öreg. Emerencet mindig vonzották a sorscsapások, legyenek azok emberek vagy állatok.

A háború idején Szloka úr, egy nincstelen és rokonok nélküli albérlője halt meg, akinek a temetését senki sem vállalta. Emerenc végül maga temette el Szloka urat a kertben, és később a macskája tetemét is mellé helyezte. Emiatt halottgyalázásért feljelentették, de a rendőrség nem bántotta. Emerenc házában mindig sokféle ember fordult meg, és „mosott a németekre, mosott az oroszokra is”.

Egy nap Emerenc hirtelen elérhetetlenné vált.

Muránói tükör

Aznap Emerenc csak későn érkezett, és négyszemközt kívánt beszélni Magdával. Egy következő szerda délutánra, négy órára vendéget szeretett volna hívni Magdáékhoz, amíg a férje nem ér haza. Magda beleegyezett, de előtte egyeztetett férjével, aki mulatságosnak találta a helyzetet. Emerenc zavartan vitte át étkészletét Magdáékhoz, de Magda arra kérte, hogy nyugodtan terítsen az ezüsttel az anyja szobájában. Emerenc hangsúlyozta, hogy ha Magda adni akar neki valamit, akkor azt „szöveg nélkül” tegye, különben az adomány értelmét veszti.

A vendég azonban nem érkezett meg, mivel fontosabb üzleti tárgyalása volt. Emerenc dühödt lett, és az előkészített ételt a kutya elé dobta. A kutya az asztalon lévő muránói tükörön csúszkálva kapkodta a pecsenyét, amit Magda még a legnagyobb ünnepeken sem használt. Emerenc dührohama közben megverte a kutyát, amely csak feküdt és tűrte. Magda felkiáltott rá: „Megbolondult maga?” Emerenc ekkor magához tért, de tovább bántalmazta az állatot.

Ezután Emerenc hosszabb sétára vitte a kutyát. Magda, aki megsértődött, átvitte a maradék ételeket Emerencnek, aki azokat összeöntötte és lehúzta a vécén. A pezsgőt az ajtófélfához csapta, és minden ételt megsemmisített. Emerenc három barátnője, Sutu, Adélka és Polett ijedten távoztak az utcáról.

Évekkel később Magda találkozott az elmaradt vendéggel, egy komoly üzletasszonnyal, aki elmondta, hogy Emerencet mélyen felkavarta az elmaradt látogatás, mivel korábban cseléd volt náluk, és az üzletasszony gyermekkorában ismerte őt. Magda nem tudott aludni, így hajnal felé Emerenchez mentek, ahol még égett a kislámpa. Magda ekkor azt mondta: „Éhes vagyok. Maradt itthon valami étele?” Emerenc már terített az előtérben, és friss, fűszeres sültet és bort kínált. Jól érezték magukat, a kutyáról beszélgettek, és Emerenc hazakísérte Magdát és Violát. Ez volt az a fordulópont, amikor Emerenc valóban fenntartás nélkül szerette Magdát.

Lomtalanítás

Emerenc anyák napjára különleges meglepetést készített: díszbe öltöztette a kutyát, és Magda helyett verset mondott neki. Ezt a hóbortos viselkedést, mint ahogy más hóbortjait is, furcsának találta Magda férje. Magda szerint Emerenc úgy szerette őt, ahogy azt a Biblia írja: feltétel nélkül és fenntartásoktól mentesen. Magda így fogalmazott: „A szüleimen, a férjemen és nevelt testvéremen, Agancsoson (Mikes Edit, Szabó Magda legjobb barátja az elemi iskolából) kívül, nem volt senki, aki így, feltétel nélkül szeretett volna.”

Lomtalanítás idején Emerenc mindenféle haszontalan holmit vitt haza, hogy kifejezze szeretetét. Magda nehezen alkalmazkodott ehhez a szokáshoz, de hogy ne bántsa Emerenc érzéseit, elhelyezte a tárgyakat otthonában. Egy festmény, egy lovassági csizma és egy sólyom maradt megoldandó problémaként. A kutya legalább a sólymot „elintézte”.

Egy alkalommal Emerenc elkért egy próbababát Magdától, amely Magda anyjának alakját formálta, és elvitte otthonába, ahol a legkedvesebb fényképeivel tűzte tele. Emerenc továbbra is hordta haza a dolgokat, amelyektől mások szívesen megszabadultak volna. Magda egy csorba fülű kutyát, amit Emerenc hozott, a mozsár mögé rejtette, amiért Emerenc nagyon megsértődött.

Különösen mély sértésnek érezte, amikor egy lomtalanítás során hozott sárga csizmákból esernyőket talált, és hangos káromkodások közepette leszerelte róluk a sarkantyúkat, amelyeket Magda elé hajított, miközben ezt mondta: „Mert maga vak is, buta is, gyáva is – sorolta. – Tán ha öregszik, egyszer megjön az ízlése is, meg a bátorsága.” Ezzel arra utalt, hogy Magdának bátorságot kellene nyernie ahhoz, hogy szembeszálljon férje ízlésével.

Emerenc nagy szeretetével egyre inkább behatolt Magda személyes terébe, amit Magda úgy érzékelt, mintha egy naiv kisállat nem érezné a határokat, de ő mégsem meri megfegyelmezni őt.

Aznap Emerenc nem jött a kutyáért. Magda az utcai lomok között találta meg, annak ellenére, hogy Emerencnek nem volt szüksége rá, mivel külföldi járadékot is kapott. Emerenc egyik rokona, akit csak „Józsi öcsém fia”-ként emlegetett, Magdához ment, hogy közölje: Emerenc felmondott. Hangsúlyozta, hogy nem kellett volna megbántani Emerenct, mert „ilyen jó és tiszta ember kevés van a földön”, és már előre neki ígérte az örökséget – lakást, bútorokat, pénzt. Emerencnek jó ízlése van, csak Magdát és férjét, a doktorokat gyerekként kezeli, ennek megfelelően bánik velük, és játékokat hoz nekik.

Magda aggodalmaskodott, hogy a háztartás a nyakába szakad. Férje viszont elégedett volt Emerenc távolmaradásával, míg a kutya nyugtalankodott miatta. Magda bezárkózott, írni sem tudott. Anyja halála óta Emerenc volt az egyetlen élőlény, akit közel engedett magához. A férj levitte a kutyát, este együtt ültek a tévé előtt a kanapén, és nem beszéltek Emerencről, de mindketten gondolataikban vele voltak.

Másnap a lomok közt kutatók között nem volt ott Emerenc, csak a barátnői: Sutu, aki a sarki bódéból gyümölccsel és zöldséggel látta el az utcát, Adélka, a laboráns özvegye, és a vasaló Polett, egy kicsit púpos öreg kisasszony, aki Emerenc szerint valamikor nevelőnőként szolgált.

Miközben Magdát ellepték a mosatlanok és a tennivalók, felvettek egy Annus nevű alkalmazottat, aki remek ajánlásokkal rendelkezett. Annus azonban nem tudott beilleszkedni, ráadásul a kutya is ellenszenvesnek találta. A férj végül úgy döntött, hogy „túl sokba kerül az a törött fülű kutya”, ezért szükséges volt Emerencet kiengesztelni és visszahívni őt. Magda átment Emerenc lakásához, nem kért bocsánatot, de megígérte, hogy befogadják a törött fülű gipszkutyát, és azt oda helyezik, ahová Emerenc kívánja. Emerenc azt kérte, hogy a férj szobájába kerüljön a kutya, Magda pedig beleegyezett. Emerenc ezután letörölte a gipszkutyát, majd diadalmasan a földhöz vágta, és visszatért dolgozni Magdáékhoz.

Ezt követően évekig boldogan éltek Ogyesszában, ami egy terület Szegeden, és nevét Ukrajna testvérvárosáról kapta.

Polett

Kapcsolatuk teljesen megújult. Magda férje is megkedvelte Emerencet, mintha mindkettejük nagynénje vagy pótanyja lett volna. Emerenc gyakran hívta már át Magdát barátnőivel kávézni. Polett egyszer hirtelen fogyni kezdett, de senki sem faggatta okát. Egy nap azonban Sutu hozta a hírt Magdához, hogy Polett öngyilkos lett: „A kertben, a diófára akasztotta fel magát.” Magda éppen Emerenchez indult, hogy megossza vele a szomorú hírt, aki Polett legjobb barátnője volt, de kiderült, hogy Emerenc már tudja. A kutya éjszaka vonyításával jelezte a halált, és Emerenc körbejárva a környéket, észrevette Polett felakasztott testét. Mindezt borsópucolás közben nyugodtan mesélte el Magdának.

Emerenc tudta, hogy Polett mire készült. Korábban nyomozó mellett is dolgozott, így tapasztalata volt az emberek szenvedéseiről a haláluk előtt. Polett magányos volt, feleslegesnek érezte magát, ezért döntött az öngyilkosság mellett. Nem fogadta el a macskát, és társa sem volt. „Hárman is totojgattuk, Viola is kedvelte, hallgattuk a sirámait türelemmel, vittem neki jószágot, de nem vállalta. Most már nincs egyedül, komával a kapanyelet. Hát ha menni akar, mire maradt volna?” – mondta Emerenc. Polettet soha nem látták templomban, mert amíg tartott a mise, ő a hívek ruháit vasalta.

Emerenc ezután Magdát is kiosztotta, rendkívül nyersen és őszintén: „- Azt hiszi maga, az élet örökké tart, és érdemes is, hogy tartson, és mindig lesz valaki, aki főz, takarít, és egy tál, ami teli van, és papír, amit telefirkál, meg gazda, aki szereti, és élnek itt örökké, mint a mesében, és nem lesz soha más baja, csak ha rosszat mondanak magáról az újságban, ami kétségkívül nagy gyalázat, de minek választott ilyen alja mesterséget, hogy bárki haramia leöntheti mocsokkal. Nem tudom, mitől lett magának neve, mert esze, az kevés, az emberekről meg nem tud semmit.”

Emerenc hagyott hátra búcsúlevelet Polettel, hogy ne zargassanak senkit a halála miatt. A temetése egyszerű és rövid volt. Emerenc gyakran beszélt a halálról, annak természetességéről, hogy a szeretet része, és hogy mindenkinek jut valamilyen vége. A Grossmann nagyszülők például ciánt ittak, hogy ne kelljen átélniük a zsidóüldözést.

Politika

Emerenc rendelkezett „hideg analitikus ésszel és hibátlan logikával, de nem törekedett művelődésre vagy kiemelkedésre, újságot nem olvasott, híreket nem hallgatott.” Ő így vélekedett: „Isten általában nem figyel ránk, ha kérünk valamit, de amitől félünk, mindig megadja.” Emerenc megvetette az értelmiségi réteget, véleménye szerint „a pap hazudik, az orvos tudatlan és pénzsóvár, az ügyvédnek mindegy, kit képvisel, gyilkost vagy áldozatot, a mérnök pedig úgy kalkulál, hogy a saját háza anyagát kispórolhassa a téglákból.”

Magda azonban meggyőződéssel vallotta, hogy az ő munkája fontosabb, mint a kétkezi embereké, mivel ő a népet képviseli azokkal szemben, akik „évtizedekre ellopták egy nemzet hitelét.” Emerenc a hatalommal rendelkezőket utálta a legjobban. „Világbékét akarnak, maga elhiszi? Én nem, mert akkor ki veszi meg a puskát, és mi lesz az akasztásra és fosztogatásra jogcím?”

Emerenc élete során sokat látott, és nem kívánt oktatást kapni senkitől. „Mindenki közös nevezőn volt a tudatában, részvéte egyetemes volt, nem csak annak járt, aki megérdemelte”, hanem a bűnösnek is. Egy farakást húzott össze a pincében a háború idején, ahol először egy németet, majd egy oroszt bujtatott el. Mindkét sebesülttel jól összebarátkoztak, mire végül belehaltak a sérüléseikbe.

Magda magában csak gúnyolódott: „Csabaduli Szent Emerenc, a kritika nélküli irgalom őrültje, aki mindenkit megment.” Hozzátette, hogy „a vonzalom kiszámíthatatlan indulat, mint a görög irodalomban, ami nem más, mint az indulatok, a halál, a szerelem és a szeretet összefogódzó kezében felvillanó közös szekercét ábrázol” (szekerce = kisbalta).

Nádori-Csabadul

Magda meghívást kapott Csabdul könyvtárosától, hogy tartson előadást. Magda azonnal felhívta Emerencet, hogy kísérje el, de Emerenc nem mert visszamenni szülőfalujába, Csabdulba, ahol évek óta nem járt. Megkérte Magdát, hogy látogassa meg a temetőt és ha találkozik rokonaival a faluban, közölje velük, hogy jól van, de ne részletezzen túlságosan.

Magda Nádoriba érkezve először a régi temetőbe látogatott, majd a főtéren felfigyelt egy boltfeliratra, ami „Divék Csaba hagyományos és kvarcórák” néven futott, amely Emerenc anyjának, Szeredás Józsefné Divék Rozália családi nevére utalt. Magda bement az üzletbe, hogy hírt vigyen az emigráns rokonról, ahol az eladók felidézték az emlékeket. Egy történet szerint Emerenc a háború utolsó évében egy kislánnyal jelent meg, aki körülbelül egy évig élt a dédapjánál. Az órás keresztanyja sütemény mellett mesélte, hogy a nagyapa agyoncsapta volna Emerencet a gyermekkel, ha nem szenved szélütést közvetlenül előtte. Emerencet ő maga küldte Pestre cselédnek 13 éves korában, így mit is várhatott? A nagyapa végül befogadta a kislányt, nagyon megszerette, de Emerenc visszavette tőle, ami miatt a nagyapa majdnem belebetegedett a váratlan elválásba.

Magda látogatása során elvitték az új temetőbe, ahol megmutatták neki Emerenc rokonainak sírjait. Az ikrekről is megemlékeztek. Az előadásra főként Emerenc rokonai jöttek el. Magda egy fényképet kapott, amelyen kendőben látható Emerenc a gyermekkel a karján. Az előadás után Magda kivitette magát az állomásra, ahogy ígérte, és még elmentek a Szeredás-házhoz is, amit Szeredás József épített. Magda meglepetten tapasztalta, hogy a ház épp olyan, amilyennek Emerenc lefestette, mintha egy örök időkre szóló vallomás lenne.

A látogatás során Magda érzékelte a földbe temetett borzalmak és fájdalmak mélységét, és elgondolkodott azon, hogyan képes mégis termő maradni ez a föld, ilyen súlyos emlékekkel.

Szeredás József ácsmester volt, akihez egy értékes műhely tartozott, mely még ma is működik. Magda a műhelyben találkozott az üzemvezetővel, de nem beszélgettek, sőt, még egy rózsát sem mert kérni a kertből.

Hazatérve Magdát nem Emerenc, csupán férje és a jóllakott kutya fogadta. Emerenc családja nehéz kapcsolatokkal terhelt volt: a nagyapja utálta Jóskát, aki elvitte a lányát, magát a lányt is, amiért elhagyta őt, és Emerencet is, mert megszületett. Emerenc kicsi lányának azonban már meg tudott bocsátani. Az öreg azonban sosem látogatta a sírokat, hagyta a fejfákat elrohadni.

Magda átadta Emerencnek a kapott két fényképet. Emerenc katonás tartással nézett rájuk és így szólt: „Ez Évike, őt vártam a múltkor. Ő él Amerikában, ő küldi nekem a pénzt. Jönnie kellett volna, ha a világ szétrobban is, mert ha én nem vagyok, a falon verik szét a fejét.” Majd folytatta: „Fogalom voltam én, Szeredás Emerenc, aki tiszta, rendes, józan életű, aki a maga kárán megtanulta, milyenek a férfiak, és mikor elment az az ember, később meg elszökött a borbély a pénzemmel, nem ittam lúgot, hanem megráztam magam, és kimondtam, egy férfit sem engedek többé közel, tegyenek bolonddá meg fosszanak ki mást.”

Emerenc Grossmannéknál dolgozott, de zavaros idők voltak. Jobbnak látták, ha a kislányt, Évikét vidékre viszi Emerenc a nagyapjához. Grossmannék a zsidóüldözés elől menekültek, és mindenki úgy tudta, hogy a kislányt is magukkal vitték. Valójában azonban Évikét és a család vagyonát Emerencre bízták, aki mindent elvitt a nagyapjához. Ez volt annak a záloga, hogy a nagypapa tisztességgel felneveli a lányt. A kislány hivatalosan Grossmannéké volt, de Emerenc úgy vitte a falujába, mintha az övé lett volna, ami nem vetett rá jó fényt, tekintve, hogy nem volt férjnél.

Emerenc megkérdezte Magdát, hogy járt-e a rámpán, és elmesélte annak történetét, amely gyakran visszatért álmaiban. Gyermekkorában Emerencre bíztak egy üszőt, amelyet úgy szeretett, mintha saját harmadik testvére lett volna. „Olyan selymes szőre volt, mint az ikrek hajának, orra rózsaszín és puha, tejszaga volt, akárcsak a kicsi testvéreké.” Egy napon a nagyapa úgy döntött, hogy eladja az állatot. Emerencet bezárták a padlásra és elvették a létrát, hogy ne tudjon beavatkozni, még meg is verték. Amint kiszabadult, az állomásra rohant, ahol az üszőt már betuszkolták egy vagonba. Emerenc sírva kiáltotta az állat nevét, amely válaszul kirontott a vagonból és leugrott a rámpáról, mindkét mellső lábát eltörve. Azonnal egy helyi férfihoz, akit csak „cigányként” ismertek, küldtek, hogy végezzen az állattal. Emerenc és a nagyapa végignézték, ahogy az állatot leölik és feldarabolják.

Az üsző neve Viola volt, Emerenc anyja nevezte el így. Az események után Magda hazatért.

Forgatás

Schopenhauer szerint „minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség”, ami mind Emerenc, mind Magda esetében terhet jelentett a kölcsönös ragaszkodásuk miatt. Magda könyvei és írásai nem keltették fel Emerenc érdeklődését, azonban az újságokban megjelenő kritikákat egyre nehezebben viselte. Amikor Magda filmforgatásokon vett részt, Emerencet különösen foglalkoztatta a téma. Egyszer Magda meghívására Emerenc is elkísérte őt a forgatásra, ahol „ünneplőben várta, hogy lásson valamit, és halálos komolyan vette” az eseményeket. Aznap gyönyörű felvételek készültek a magasból. Magda és Emerenc együtt nézték meg ezeket, de Emerenc a forgatás végére nyugtalan lett és menni akart már. A sok technikát csalódottan hazugságnak minősítette.

Magda a forgatást művészetként értelmezte, amire Emerenc így válaszolt: „Ha maguk csakugyan azok volnának, művészek, akkor igazi volna minden, akkor meg tudnák tenni, hogy a lomb a szavuktól lebegjen, nem a szélverő géptől, de nem tudnak maguk semmit, se maga, se a többi, bohócok mind, még annál is hitványabbak, rosszabbak a latornál.”

Egyedül a magnót találta érdekesnek Emerenc. Eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne, ha az ember életét is felvennék, és visszatekerhetné kedvére.

A pillanat

Emerenc iránt mindenki bizalmat érzett, de ő maga alig bízott meg bárkiben, csupán néhányan kaptak tőle a bizalmából morzsákat, Magda is közéjük tartozott. Egy virágvasárnap Emerenc útját állta Magdának, aki éppen istentiszteletre igyekezett. Délután négy órára hívta magához, és nem fogadott el más időpontot. Amikor Magda a templomból hazatért, nem találta a kutyát, mert Emerenc már áthívta ebédre. Magda dühösen átment a kutyáért, de az nem akart vele menni. Emerencnél hamarosan vendégek gyűltek össze, köztük Adélka, Sutu, az alezredes, és Józsi öcsém fia. Magda azonban nem ment át négy órakor. Fél öt körül Emerenc átküldte Violát, a kutyát Magdáért, aki kénytelen volt követni, mivel az állat nyakörv és póráz nélkül volt. Amikor Magda megérkezett, béke honolt, és kedvenc rétese várta az asztalon.

Emerenc a végrendeletéről tárgyalt minden jelenlévővel. Elmondta Magdának, hogy „Józsi öcsém fia megbízható, ha kész a kripta, oda viszik majd őt is, az épület és a halottszállítás költségeit a postatakarékkönyvben találják meg.” Emerenc nem volt beteg, csak „meghalt az ügyvéd fia, ami sok régi emléket idézett fel benne.” A fiút egykor Emerenc bujtatta a Grossmann házban, majd a fiú külföldre szökött, és mikor visszatért, már megváltozott volt, de Emerenc számára ugyanaz maradt, mert „ilyenkor az ember a szívével lát.” Néhány nap múlva azonban a fiú visszament a színésznőhöz, akit később feleségül vett.

Emerenc nem halt bele a csalódásba, hanem túljutott rajta. Szerelmes volt, majd csalódott. Később egy borbéllyal állt össze, aki meglopta. Ezt követően nem bízott többé a férfiakban.

Emerenc azt kérte Magdától, hogy halála után az orvossal altattassa el a kilenc macskát, amelyekkel együtt élt. „Nagyobbat nem adhat senkinek, minthogy nem enged neki módot a szenvedésre.” Emerenc úgy vélte, hogy a szabadság megvonása nem olyan nagy szenvedés, mint amit a külvilág okozhat.

Böjt

Józsi öcsém fia találkozót kért Magdától, mivel aggodalmaskodott a két betétkönyv miatt, amelyek könnyen elveszíthetőek vagy eléghetőek. Az egyik a Józsi öcsém fiának szánt örökség volt, a másik pedig a kripta építésére szánt pénz. Szerette volna, ha a betétkönyvek nem nála lennének.

Másnap Emerenc egy seprűnyelet nyújtott át Magdának, felkérve, hogy segítsen kicsit, tekintettel a kereszténységre. Hozzátette: „Jézust csak annak van joga gyászolni, aki ismeri a testi munkát”. Azt javasolta Magdának, hogy hagyja az asztalon a csirkét és egyen szilvát, „ha arról hiszi, hogy számít az égben. Csodálatos istene van magának, aki szilvával mér, az enyim, ha van, mindenütt ott van, a kút fenekén meg a Viola lelkében, meg a Böőr Samuné ágya felett…” – utóbbi, aki utolsó óráiban Emerenc mellett volt, aki letisztította és elbúcsúztatta őt.

Emerenc azt mondta Magdának, hogy a gazdának többet érne, ha inkább jól megnevettetné, mintsem hogy a templomban imádkozzon érte. Aztán hozzáfűzte, hogy Magda élete mennyire túlszabályozott: „Hétfőn délután háromkor, ha ég-föld egybedől, fogorvos, rávicsorgunk, vissza taxin, mert közlekedni nincs idő. Minden csütörtökön fodrász, minden szerdán mosunk, soha máskor, vasalás csütörtökön, ha száraz az a ruha, ha nem. Ünnepen, vasárnap templom, kedden csak angolul beszélünk, pénteken németül, hogy el ne felejtsük. Már a kutya is röhögi. Egyébként verjük a gépet szakadatlanul. A gazda még a túlvilágon is azt fogja hallani, a gép kattogását.”

Magda végül bevallotta, hogy nem bízik Józsi öcsém fiának kezében lévő betétkönyvek biztonságában, amiért Emerenc dühösen reagált és azt üzente vissza, hogy ha még egyszer szóba hozza a pénzt, kitiltja őt az örökségből. Amint az ég elsötétült, Viola az ajtóhoz sietett, tudván, hogy ilyenkor szokás bemenekülni a lakásba a vihar idejére. Emerenc azonban most Magdához fordult, megkérve, hogy kísérje el, mert megmutatja, mit szánt neki halála után. Hozzátette, hogy „Ha elárul, megátkozom, és akit én megátkoztam, mind rútul végezte.”

Az ajtó mögött nem kincsek vagy rendetlenség tárult fel, hanem egy makulátlanul tiszta otthon, ahol kilenc macska élt elrejtve a tekintetek elől, mindegyiknek saját tálkával és homokos illemhelyével. Emerenc megosztotta Magdával, hogy az első cicáját a galambtenyésztő felakasztotta, a másodikat megmérgezte, és hozzátette: „Ne szánjon, nem érdemlem. Nem szabad ennyire szeretni sem embert, sem állatot.”

Magda anyjának a próbababája is ott volt, rá tűzve számos fénykép és egy újságkivágás, ami Emerencnek sokat jelentett. Emerenc elmondta, hogy mindegyik macskát a haláltól mentette meg: öreg, beteg vagy kukába dobott állatok voltak. Emerenc azt kérte Magdától, hogy halála után az állatai is haljanak meg, mert úgy gondolta, „a kivertségnél irgalmasabb a pusztulás”. „Ennél többet nem tudok adni magának, mint hogy megbízom magában, és beengedtem” – mondta Emerenc, kérve, hogy ne árulja el a kilenc macska titkát senkinek. Őket tekintette igazi családjának, jobban szerette őket, mint Józsi öcsém fiát.

Miután etettek az állatokkal, Magda hazament. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem osztotta meg férjével, miért sír.

Karácsonyi meglepetés

Amikor Magda Violára gondol, azt képzeli, ahogy az ártatlan szemekkel ül a konyhában. Emerencre gondolva eszébe jut, hogy Emerenc egyszer azt mondta: „nekem senki se kell, aki nem tökéletesen az enyém”. Emerenc addig volt része Magda életének, ameddig Magda ezt megengedte. Emerenc már rég eltűnt, amikor az ezermester a temetőbe induló Magdának azt mondta: „Maga volt neki a szemefénye, a lánya, kérdezzen meg bárkit a környéken, úgy hívta magát: a lány.”

Magda sokat utazott a férjével. Amikor külföldön tartózkodtak, Emerenc vigyázott a házra és átvette a postát. Egy alkalommal, éppen karácsony estéjére érkeztek haza, és hoztak Emerencnek egy kis tévét ajándékba. Azonban Emerenc soha nem ült le pihenni, és Magda sem szokott helyette havat takarítani, így Emerenc nem is tudott arról, hogy vásároltak számára egy tévét.

Az akció

Február végén Emerenc influenzát kapott, de mégis kitartóan lapátolta a havat. A hó folyamatosan esett, így amint befejezte az egyik kapualjat, kezdhetett is újra. Betegsége egyre súlyosbodott, lázas volt, nem pihent és orvost sem hajlandó volt fogadni, egész nap az utcán dolgozott.

Magda az év elején hirtelen sok munkát kapott, és gyakorlatilag a nyilvánosság előtt élt. Hiányoztak neki Emerenc munkái, de ő továbbra is állhatatosan lapátolta a havat. Közben Adélka, aki már felgyógyult az influenzából, és Sutu átvették Emerenctől az utcai takarítást. Emerenc eleinte ellenállt, majd bezárkózott otthonába. Sutu és Adélka ketten együtt csak Emerenc munkájának felét tudták teljesíteni.

Emerenc elzárkózott a látogatóktól, Magdát is elküldte, mondván, csak pihennie kell, és hamarosan felépül. Magda elkeseredett, hogy Emerenc még csak látni sem akarja, de a felkészülés a díjkiosztóra és számos meghívás lekötötte. A közben felhalmozódott ételdobozok jelzették, hogy Emerenc nem fogyasztja az ételeket. Magda megkérdezte erről, de Emerenc azt mondta, hogy van elég étel a hűtőben. Magda tudta, hogy nincs jég a hűtőjében, de hagyta a dolgot, gondolván, hogy talán az ablakrésben eláll az étel a macskáknak.

Egy szomszéd, Brodarics úr jelezte Magdának, hogy Emerenc már két hete nem jött ki a házból, és még a mellékhelységbe sem vezetnek lábnyomok a hóban. Javasolta, hogy erőszakkal nyissák ki az ajtót, mert nem tudni, mi történhetett bent. Emerenc hallani sem akart arról, hogy átköltözzön Magdáékhoz gyógyulni, és kiabálta, hogy „mihelyt talpra áll, feljelent mindenkit lakásháborításért”. Brodarics úr és Magda férje már szervezték az orvos látogatását másnapra, Magda pedig tudta, hogy csak úgy tudja Emerencet megmenteni, ha beavatkozik. Hajnalban átment Emerenchez, és kérte, hogy mutassa meg magát a szomszédoknak, mert már készülődnek. Emerenc örült, hogy jött, mert elhullt az egyik macskája, és egy alkalmas dobozt kért, amiben Magda eltemetné.

Magda ezt a helyzetet arra használta fel, hogy átvigye Emerencet hozzájuk. Miközben az állat tetemét próbálták elhelyezni egy kofferbe, a televíziós stáb már dudált a ház előtt, hogy vigyék Magdát a felvételre. A koffer kiderült, hogy túl kicsi, Emerenc pedig az állat tetemét adta ki. Miközben az állati ürülékszag is áradt a lakásból, Magda undorodva hazarohant, a tetemet a kukába dobta, majd forró vízzel mosta meg a kezét. Ezt követően a férjére bízta Emerenc kulcsát, kérve, hogy ne engedjen senkit benézni, csak gyorsan csukja be az ajtót, és adja vissza Emerencnek a kulcsot.

A televíziós kocsi teljesen késésben volt, a stáb nagyon ideges volt, Magda beült az autóba és elindultak.

Kendő nélkül

Magda és az orvos abban egyezett meg, hogy Emerencet Magda otthonában helyezik el, és csak akkor kerül kórházba, ha a helyzet súlyossá válik. Magda jól érezte magát a tévéfelvételen, ami miatt elhúzódott, és csak későn ért haza taxival.

Amint belépett lakásába, Viola hangos ugatásából tudta meg, hogy Emerenc nincs ott. Azonnal Emerenc lakásához sietett. Egy szomszéd épp leeresztette a redőnyt, kerülve a szemkontaktust, Magda pedig érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Keserűen gondolt arra, hogy talán cserben hagyta Emerencet, miközben a díjátadó sugárzását követte a tévében, elmenekülve a betegség, öregség, magány és tehetetlenség elől.

Magda azt remélte, hogy Emerenc ajtaja zárva lesz, de az ajtó kitépve hevert, a spalettákat és ablakokat is leszerelték. A szobában elképesztő rendetlenséget talált: komatálak borultak a szőnyegre, csótányok és férgek hemzsegtek. A macskákról nyom sem volt, láthatóan senki nem takarított vagy mosogatott ott hetek óta.

Emerenc lakáskulcsa az asztalon hevert. Semmi szó nem esett arról, mi történt a tévében. Magda férje megvárta, míg megissza a teáját, majd hívatott egy taxit, és némán indultak el a kórházba. Emerenc még nem ért oda, először fertőtlenítőbe kellett vinniük, mert állítólag már másfél-két hete maga alá ürített. Magda szinte megsemmisült az önvád alatt, és alig értette, mi történik körülötte. Az események arra késztették, hogy elgondolkodjon azon, meddig mehet el az ember, mikor avatkozhat be mások életébe, és mikor tiporhatja el mások szabad döntéshez való jogát.

Magda férje elmesélte, hogy Emerenc agyvérzést kapott, amely miatt a bal oldala alig mozgott, ezért nehezen védekezett. Ennek ellenére sikerült bereteszelnie az ajtót és kizárnia mindenkit. Az emberek azonban nem hagyták békén, Emerenc pedig fenyegetőzött belülről, hogy előveszi a szekercét. Tényleg elővette, és belevágta az ajtóba, amitől egy deszka kiszakadt, és kiáradt a bűz… A macskák is a lakásban végezték dolgukat, Emerenc pedig több mint egy hétig nem kelt ki az ágyból. Úgy gondolta, ha jobban lesz, kitakarít, ha pedig nem, akkor úgysem fogja tudni, hogy bementek hozzá és mit találnak.

Brodarics úr hívta a mentőket, akik azonnal kiérkeztek. Amint Emerenc friss levegőre került, elvesztette az eszméletét. A lakás fertőtlenítése után Emerenc ajtaját bedeszkázták. Magda attól tartott, hogy bár „nem lesz rabló, aki gyomra kibírja Emerenc birodalmát”, de a takarékkönyveket mégis el kellene hozni, mivel azok szabad préda lettek.

Magdát a szégyen és szomorúság annyira legyengítette, hogy legszívesebben Emerenc mellé feküdt volna a kórházban. Az orvos tájékoztatta, hogy Emerenc lassan gyógyul a bénulásból és a tüdőgyulladása is hamarosan véget ér, de a szíve gyenge maradt. Emerenc így tisztán és megfésülve, „közelebb a halálhoz, mint az élethez, anélkül hogy tudott volna róla, visszavarázsolódott a saját anyjává”. Magda megszégyenülten nézte, érezve, hogy nem érdemel semmilyen díjat, hiszen már az első fordulóban elbukott. Mit mondjon Emerencnek? Hogy álmodta az egészet?

Díjkiosztás

Magda hússal teli tányérral tért vissza Emerenc lakásába, abban reménykedve, hogy csalogatni tudja a macskákat, mivel tudta, hogy Emerenc csak őket szereti igazán. Azonban egyetlen macska sem jelent meg, még Viola is elkerülte onnantól kezdve Emerenc otthonát. Magda mindenhol kereste Emerencet, csak ott nem, ahol valójában volt.

Ezután a kórházba ment, ahol sokan látogatták volna Emerencet, de ő senkit sem akart látni, csak Sutut, Adélkát és Magdát engedte be magához. A két nő igyekezett segíteni, de Magda csak nézte őket. Ezután hazasietett átöltözni, majd elment az ünnepségre. Magda biztos volt benne, hogy Emerenc nem fog meggyógyulni, és ezt magának tulajdonította. Úgy érezte, hogy az élete keretei és neve romba dőltek, amikor hagyták, hogy életének egyetlen meggyalázott és betegség által mocskolt pillanatát leplezzék le. „Emerenc most már soha nem tudja megértetni senkivel sem magát, sem a macskáit. Bármit is mond, azt a kiáradó bűz és a még el nem takarított szenny teszi hiteltelenné. Egy hosszú élet munkáját rombolta szét az udvariasan enyhe és szinte azonnal javulni kezdő embólia, amely kiverte a kezéből a nagy nyírfa seprűt.”

Magda túlélte a díjkiosztót, átvette a dobozt, és beszédében rövid köszönetet mondott Emerencnek. Aztán sietve hazatért, hogy kitakarítson, mielőtt a fertőtlenítési intézet munkatársai az ünnep után hozzáfognának a munkához. Azonban a fertőtlenítők már ott voltak és közölték, hogy minden el fog égni, így szól a határozat. Emerenc cipői, harisnyái, fejkendői égtek a kertben, a bútorzat egy része a gyepen szégyenkezett, más része lángolt, és Magdának kellett elhessegetnie a bámészkodókat.

Alig maradt valami a fertőtlenítés után. A lakásban található hatalmas Grossmann páncélszekrényben csak cserépedények voltak, de olyan nehéz volt, hogy senki sem tudta megmozdítani. Egy rejtett szobát sejtettek mögötte, de úgy vélték, hogy oda egy féreg sem tudna bejutni, nemhogy az öregasszony, így nem jelentett további veszélyforrást, és így hagyták.

Amnézia

Emerenc fokozatosan gyógyult, bár az egyik lába még mindig béna volt, és hallgatása mögött lelki okok húzódtak meg. Az orvosok szerint néhány hét múlva hazamehetett volna, de dolgozni még nem lett volna képes. Magda azonnal jelezte, hogy Emerenc náluk fog lakni a gyógyulása alatt.

Közben Magda férje az utazási papírokat intézte, de Magdának már nem volt kedve elutazni. Átvitte Viola kutyát, aki teljesen depressziós állapotban volt, Sutuhoz, majd éjjel Athénba utaztak. Az utazás nem hozott megnyugvást Magdának; zavarták az élmények, nem ment a szereplés, a nyelvet sem sikerült használnia, és pihenni sem tudott. Glifádában egy szép kis templom jelentette az egyetlen pozitív élményt, ahol végigsírta a harangozást.

A repülőtérre menet Magda azt mondta, nem lenne meglepetés számára, ha „soha többé nem hívnának meg magyar írót”. Hazatérve a férje hazament, Magda pedig a kórházba ment. Magda mindenre felkészült volt már, kivéve arra, hogy a folyosón meghallja Emerenc nevetését. Annyian voltak már Emerenc szobájában, hogy ő maga már be sem fért. A párkányon csupa ismeretlen edény sorakozott. Amikor Emerenc meglátta Magdát, egy kendővel eltakarta az arcát, ami megalázónak tűnt számára. Az ápolónő azt mondta: „A javulás látványos, de felszínes… mozognak a tagjai, de nem tud járni. Úgy kell vele beszélni, mintha minden rendben lenne.” Magda megtudta, hogy a lakását lezárták, de naponta átjár és vigyáz mindenre, Emerenc pedig nem beszélt vele.

Sértetten hazament és elmesélte a férjének a tapasztalatait, de a férje nem vigasztalta: „Emerenc szégyelli magát előtted és az utca előtt, ezért játszik amnéziást, mert így könnyebb elviselni a gondolatot, hogy milyen állapotban találtuk. Hogy tanítsalak meg téged a szégyenre, aki magad okoztad a végzetet, hiszen te szervezted az akciót? Te szolgáltattad ki őt, a titkaival együtt, pedig védened kellett volna őt bármi áron, hiszen te vagy az egyetlen, aki rábírta, hogy kinyissa az ajtót. Júdás vagy, elárultad.”

Közben Viola, bár sovány volt, de boldogabbnak tűnt, és először igazán örült nekik.

Sutu lelkesen tervezgette, hogy rendbe teszik Emerenc lakását, mivel úgy vélte, hogy Emerenc amnéziás, és semmire sem emlékszik. Hazahoznák, és minden olyan lenne, mint régen. Magda azonban biztos volt benne, hogy Emerenc nem feledkezik meg a macskáiról, és ha tényleg semmire sem emlékezne, akkor nem rejtené el az arcát.

Következő látogatásakor Magda nem hagyta tovább folytatni Emerenc viselkedését. Levette az arcáról a kendőt, és az ágyra dobta, közvetlenül szemébe mondva, hogy jó szándékkal cselekedett, nem akarta, hogy meghaljon. Emerenc elsírta magát, gyászolta az állatait, egy legenda halálát és Magda árulását. Harag és gyűlölet keveredett benne.

„Emerenc – kezdtem újra –, ha fordítva történik, hagyná, hogy én elpusztuljak?” „Persze,” – válaszolta Emerenc szárazon. Már elapadtak a könnyei. „És nem is sajnálná?” „Nem.”

Emerenc inkább meg akart halni, csak hogy senki se tudja meg, mennyire elveszett lett. Úgy vélte, a halottnak már nem fáj a méltóság elvesztése, „a halott nulla”. A halott nem érez, de a tisztesség jár neki.

Magda nem mondta el, hogy „füstté vált az emerenci birodalom”. Helyette rögtönzött egy novellát arról, hogy senki sem látta a lakást, hogy Magda még azon az éjjelen kitakarított, és a szemközti utca kukáiba szórta a szemetet. Nem főzött mindig a macskákra, de minden nap kaptak enni… „nem látták a szennyet, érintetlen maradt a becsülete, hazatérhet.”

Emerenc megkönnyebbült és hálás volt Magdának ezért a fikciónak.

Sutu

Amíg Emerenc állapota javulni látszott, Magda egyre idegesebb lett, mivel „kibogozhatatlanul belebonyolódott a hazugságokba”. Az orvos tanácsára Magda úgy döntött, hogy vár az igazsággal, amíg Emerenc teljesen fel nem gyógyul, mivel úgy vélte, Emerenc nem fogadná el az új emlékeket, és a macskák elvesztése különösen fájdalmas lenne számára. A környékbeliek hasztalanul keresték a macskákat, miközben kezdték Emerenc előterébe hordani a saját felesleges bútoraikat. „Az egyetlen, aki nem óhajtott az előtérbe lépni, az Viola volt.” Viola gyakran kiszökött és bejárta a környéket, jelzéseivel figyelmeztetett, ha látta Emerenc macskáját… egyiket elgázolták, egy másikat pedig kutyák téptek szét.

Magda Sutunak elmondta, hogy Emerenc náluk fog lakni, amíg fel nem gyógyul. Sutu ellenkezett, jelezve, hogy nem oszthatják örökké egymás között a feladatokat, és hamarosan kineveznek egy új házfelügyelőt. Szerinte Emerenc már nem fog teljesen felépülni, és a rokonai valószínűleg idősotthont keresnek neki. Emerenc azonban nem akar senkihez menni, csak addig élni, amíg azt hiszi, hogy van saját otthona. „Emerencnek a saját élete kell, az meg már nincsen.”

Sutu már jelezte is Brodarics úrnál, hogy eladja a bódéját és ő lesz a házfelügyelő. Magda és a környékbeliek felháborodtak ezen. Emerenc korábban mindenben segítette Sutut, ruhatárából is adott neki, ha szüksége volt rá, és most hátat fordított neki. Magda is elgondolkodott saját elkötelezettségén: „Uramisten, ha nem jár, fut, intézkedik, vásárol, főz, oson a komatállal, mit kezdek vele, mit?”

„Mindenki tudta, hogy Emerenccel ezentúl már csak történni fognak a dolgok, Emerenctől már nem függ semmi a halálon kívül.” A főorvos már úgy beszélt róla, mint egy tárgyról. Egy hetet kaptak a hazavitelére, de Emerenc nem tud járni, és ágytálazni kell, rá főzni. „És még valami: Most már elbírja, mondják meg neki az igazat. A baltát, a fertőtlenítést, mindent. Mondja meg neki ön, itt mondja meg, ahol bele tudok nyomni egy injekciót, és ne otthon derüljön ki, mikor hiába keresi a bútorzatát, a macskáit.” Az élet, amire megmentették, valójában nem érdemelte meg Emerenc. A környékbeliek nem értették Magda kétségbeesését, kifestették az előteret, új ajtót is szereltek fel. Az alezredes boldogan vállalta, hogy elmond mindent Emerencnek, még Sutu árulását is, amitől az öregasszony annyira feldühödött, hogy egyből lábra állt.

Finálé

Magda órákig feküdt az anyja fekhelyén a mozdulatlan Violával, amikor Adélka zavartan csengetett be, és közölte, hogy nem engedték be Emerenchez a kórházban, mindenkit elutasítottak. Magda ezután a kórházba ment, leszedte az ajtóról a tiltó táblát, és Emerenc ágya mellé ült.

„Hány macska maradt?” – kérdezte Magda. „Egy sem, Emerenc. Hármat, azt hisszük, megleltünk holtan, a többi elveszett… Nem tudtuk kizárni az embereket, a Fertőtlenítő Intézet mindenre rendeletet adott ki.” – felelte Magda. „Na, menjen innen” – mondta Emerenc csendesen. „Házat se vett, pedig hogy kértem, és milyen kincseket szántam abba magának, gyereket se szült, pedig ígértem, felnevelem. Rakja vissza a táblát az ajtóra, mert nem akarok látni senkit azok közül, aki tanúja volt a szégyenemnek.”

Emerenc hajthatatlan volt, bár dühében már nem volt erő. Magda hazament. Viola nyugtalan lett, aztán teljesen bevadult; összehúzta a szőnyegeket, toporzékolt. Orvost hívtak hozzá, de az nem tudott segíteni. „Aztán sírt, mint egy gyerek. Ő tudta meg elsőnek.”

Magda sietve visszatért a kórházba, ahol Emerencet holtan találta egy másik ágyon, furcsa pózban. Rájött, hogy miután megtudta az igazat, mogorvá vált mindenkivel, és senki sem törődött vele. Meghalt, és valaki, aki arra járt, egyszerűen feltette a legközelebbi ágyra, és továbbment. Méltatlanul és magányosan hunyt el.

Magda a látványtól elájult. A legjobb szobába vitték, ahol körülugrálták, és jöttek a komatálak. Egy hétig volt bent a kórházban.

Örökség

Emerenc tudomásul vette, hogy fölöslegessé vált, és „udvariasan eltávozott”. A kórház számára teljesen természetes volt, hogy egy nyolcvan év körüli, nyugtalan beteg szívbénulásban elhuny. A kórházi dolgozók folytatták napi teendőiket. Józsi öcsém fia intézkedett a „Tadzs Mahal építéséről”, Magda pedig az egyházi temetést szervezte, amit az utca kívánt, nem Emerenc.

Viola három napig sírt és nyüszített, majd felállt, és többé nem adott ki hangot, új gazdájaként Magda férjét választotta. Az ingóságokat Józsi öcsém fia kapta, kivéve annak a szobának a tartalmát, amit a páncélszekrény elzárt. Emerenc így rendelkezett végakaratában.

A temetés napján az üzletek bezártak az utcában. A ravatalozó előtt tömött sorokban gyülekeztek az emberek. A pap eleinte vonakodott, mert Emerenc sosem járt templomba, de Magda megértette vele, hogy „Ez az asszony nem vasárnap reggel kilenc és tíz között gyakorolta a templomban a keresztyénséget, hanem egész élete folyamán a maga környezetében, olyan tiszta emberszeretettel, mint a bibliaiak.”

Adélka tortát szervezett, Sutu egyedül állt, de hamar elment, miután ajánlatát megtették, feketelistára tették. A gyász akkor ragadja meg az embert, amikor ráismer az elhunyt hiányára. Emerenc már „soha többé nem seper, vagy a kertben, ahol hasztalan osonnak majd a sérült, bársonytalpú macskák és kóbor kutyák, nem dob nekik ételt senki. Mindünk életéből elvitt egy darabot.”

Az alezredes egy brigádot szervezett, hogy eltolják a páncélszekrényt és végre feltáruljon az ismeretlen szoba Magda örökségével. A tizennyolcadik század végi szalon tökéletesen berendezve, mint egy „múzeális kincs” tárult fel. Ebben a pillanatban Magda megértette: „Hát ez volt a Grossmann Éva megmentésének a jutalma.” A csodaszép szoba azonban szürreális, kafkai élmény volt. A bútorok életveszélyes állapotban voltak, a szú megrágta őket, bármikor összeomolhattak. Magda a megtapasztalható pillanatot kapta meg, hogy láthatta ezt.

Az ezredes megjegyezte, hogy az óra még ketyeg, de Magda nem vitte el. Semmit sem vitt el, talán úgy érezte, nem érdemli meg. Az alezredes kiüríttette a szobát.

Az oldás

Amikor Magda átment a papnál a szertartás díjával, a pap nem fogadta el a pénzt. Beszélgetésük során a pap megjegyezte:

„– Szinte sehol nem szól a televízió.” „– Gyászolnak,” feleltem. „Sok itt a vidéki, aki Pestre került, ez a csend vidéki szokás. Mint nagypénteken, temetés napján sem illik zenét hallgatni.”

Az istentiszteleten másnap zsúfolásig megtelt a templom: „Ott volt a kisközértes Elemér feketében, akitől mást, mint istenkáromlást még nem hallott ember, ott az evangélikus orvos, a katolikus professzor, a zsidó vegytisztító, az unitárius szűcs, olyan volt a szertartás, mint egy ökumenikus rekviem, amiről szégyen elmaradni.” Mindenki tiszteletét tette a papnál, mert „ő is tisztelgett az utcának Emerenc temetésén.” Csak Sutu maradt távol, szégyenkezett. Később a gyümölcsös bódéját is bezárta, mivel elfordultak tőle az emberek.

Brodarics úr Adélkát vette fel új házmesternek a villába. Ő nem siette el, kivárta, amíg igény lesz rá. Magda férje így vigasztalta Magdát: „Emerencet nem sirathatod, a halott mindig győztes. Csak az élők veszítenek.” Magda válaszolt: „Gyűlölök mindenkit, legjobban Adélt. Írni se tudok.”

Magda férje továbbá azt mondta: „Emerenc halott, Sutu él, és nem szeret senkit, ez a képesség hiányzik belőle, de ha megbecsülöd, segít neked a sírodig.”