Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések2 hét ezelőtt027 perc

Szereplők:

MIHAIL IVANOV KOSZTILJOV, 54 éves, az éjjeli menedékhely tulajdonosa
VASZILISZA KARPOVNA, a felesége, 26 éves
NATASA, Vaszilisza húga, 20 éves
MEDVEGYEV, nagybátyjuk, rendőr, 50 éves
VASZKA PEPEL, 28 éves
ANDREJ MITRICS KLESCS, lakatos, 40 éves
ANNA, a felesége, 30 éves
NASZTYA, leány, 24 éves
KVASNYA, lepényárusnő, nincs még 40 éves
BUBNOV, sapkakészítő, 45 éves
BÁRÓ, 33 éves
SZATYIN
SZÍNÉSZ
LUKA, vándor, 60 éves
ALJOSKA, csizmadia, 20 éves
FERDENYAKÚ
TATÁR
Néhány mezítlábas, sem nevük, sem szerepük nincs.

Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely olvasónapló

A századforduló színpadi művei közül azok arattak a legnagyobb sikert, amelyek leginkább a modern regény világát idézték, mint például Gorkij „Éjjeli menedékhely” című darabja. A mű különleges hatását azonban nemcsak az új művészeti irányzatoknak, hanem az orosz társadalmi feszültségeknek is köszönheti, amelyek abban az időszakban rendkívül erőteljesek voltak.

A darab első két felvonása Kosztiljov sötét, barlangra emlékeztető pincéjében játszódik, amely piszkos, festetlen tárgyakkal van tele. A harmadik felvonás már egy tágasabb, de szintén nyomasztó, lomos és gazos udvaron folytatódik. Az utolsó jelenetekben a belső tér változásai új szereplők érkezését jelzik, hangsúlyozva a történet dinamikus alakulását.

A valósághű miliőábrázolás a századforduló naturalista társadalmi drámáját idézi, ugyanakkor Gorkij már az eredeti címével, a „Mélyben”-nel is arra utal, hogy a darab középpontjában a mélybe süllyedt emberek sorsa és életlehetőségei állnak, míg a környezet csupán másodlagos szerepet kap.

A műben az atmoszféra teremtése mellett számos csehovi elem is felfedezhető. Különösen figyelemre méltó a hagyományos drámaszerkezetek hiánya, helyettük a párhuzamosan futó sorsok ábrázolása dominál. Az „Éjjeli menedékhely” a kényszerűen összezárt emberek életképeinek sorozataként jelenik meg, ahol minden felvonás egy-egy pillanatképet mutat be a kölcsönhatásban álló, de egymástól független szereplőcsoportok életéből.

A szerkesztetlenség, a töredezettség érzetét keltve, az élet folyamatosságát sugallja. A lassú tempó a változatlanságot jelzi, ugyanakkor a szerző utasításai szerint a drámai események mindössze egyetlen nap alatt zajlanak, kora reggeltől éjszakáig. A szereplők számára csak a pillanatra koncentrálhatnak, időképzetükben pedig ez az örökkévalóság. „Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna” – mondja Klescs, megörökítve a pillanat örök érvényűségét.

A mindennapi élet monoton ismétlődése és ritmusa adja meg a darab alaphangulatát: piacozás, kocsmázás, sértődések és kártyajátékok töltik ki a napokat. A hajnaltól éjszakáig tartó forgatagot állandó zajok kísérik, mint az üvöltözés, fütyörészés, éneklés és az ajtócsapkodás hangjai, amelyek mind hozzájárulnak a feszültség fokozódásához.

Minden felvonás drámai és gyakran kegyetlen végkifejletet hoz: az első a Natasa megverésével, a második Anna halálával zárul, míg a harmadik felvonás egy gyilkossággal és Natasa gyanúsításával ér véget, miközben felvetődik, hogy Pepel és Vaszilisza összejátszanak. Az utolsó felvonásban pedig a Színész tragikus döntése, az öngyilkossága zárja le a történetet.

Bár a tragikus események rövid ideig tartanak, nem hoznak jelentős fordulatot a történetben. Anna halála megváltást hoz, Kosztiljov meggyilkolása Pepel számára tragédia, de mások számára megkönnyebbülés. A Színész öngyilkossága pedig azonnal elveszíti tragikus súlyát, mivel Szatyin cinikus megjegyzése, miszerint „elrontotta a nótát”, az egész eseményt relativizálja. A mű alapvetően az élet ciklikusságát hangsúlyozza: születés, élet, halál, és a sajnálkozás hiábavalósága. Mindezek mellett az élet tovább folyik, új szereplők érkeznek, és az üres helyeket azonnal betöltik.

A dráma elején tizennégy szereplő jelenik meg, és Luka érkezése hozza el a mozgást az addigi állóvízbe. Vaszilisza intrikája és dühkitörése nyílt összecsapást eredményez Pepellel, ami növeli a feszültséget és gyorsítja az események tempóját. A harmadik felvonás végére a dráma feszültsége a tetőpontjára ér, de Gorkij egy reflexiós felvonással zárja a művet, ahol a szereplők Luka hatását értékelik, és a jövőről, amely csupán ábrándjaikban létezik, beszélgetnek.

A szereplők számára nincs menekvés, a változtatni vágyók végül belebuknak helyzetükbe: Pepel börtönbe kerül, Natasa eltűnik, a Színész öngyilkosságot követ el. A darab lezáratlan befejezése nem kínál megoldást vagy katarzist; a társadalmi válság és az egzisztenciális problémák a mélyből megoldhatatlannak tűnnek.

Gorkij művében nem a szereplők teljes életét ismerhetjük meg, hanem inkább egy-egy sorstragédiájuk mozaikját. Bár nincs egyértelmű főhős, Vaszka Pepel története kiemelkedik, mivel ő az egyetlen, aki valódi döntési helyzetbe kerül: szembeszálljon-e Vaszilisza zsarolásával, és kövesse-e Luka tanácsait.

A Kosztiljov házaspár és a lakók közötti feszültség már a történet elején érezhető, ahogy a zsugori és kegyetlen szállásadók által teremtett konfliktus végigkíséri a drámát. Pepel helyzetét tovább bonyolítja, hogy nemcsak Vasziliszának áll ellen, hanem a nő húgával szeretne megszökni, ami végül tragikus következményekkel jár: Kosztiljov halálát okozva, ironikus módon Szibériába kerül, bár nem önszántából.

A szereplők múltja és jelenlegi helyzete a dialógusokon keresztül tárul fel, mintha egy bűnügyi krónikát olvasnánk. Klescs, a büszke munkásember, aki mégis bántalmazta tüdőbajos feleségét; Bubnov, aki vasdarabbal ütötte meg hűtlen feleségét; a Színész, aki az alkohol miatt elvesztette hitét és emlékezetét.

Báró, aki sikkasztásért ült, már egy fél üveg italért négykézlábra állva ugat. Ezek a megnyomorodott, szerencsétlen figurák már nem képesek változni; az események nem formálják át őket, csupán megerősítik kiábrándultságukat és céltalanságukat. Gyakori kérdéseik – „Miért él ez az ember?”, „Valójában mit lehet várni?” – az élet értelmének hiányát tükrözik.

A törvénytelen cselekedetek (lopás, prostitúció, hamiskártya) elkövetésére kényszerülnek, mert „ha elkezdenek becsületesen élni, három nap alatt éhen döglenek”. Natasa, aki még megmaradt tisztának, családi tragédiája után eltűnik a kórházból, mint az egyetlen reménysugár ebben a reménytelen világban.

A dráma szereplői között vannak, akik itt születtek, mint Pepel, Kvasnya és Aljoska, és olyanok is, akik akaratuk ellenére kerültek ide, mint Klescs és Tatár. Vannak, akik saját sorsukért viselik a felelősséget, mint a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov és a Színész. Mindannyian a kitaszítottság terhét cipelik, és azonos helyzetben vannak: „itt nincs úr, csak a meztelen ember maradt”. Durvák, gorombák, önérzetük már régen elveszett; munkanélküliek és céltalanok.

A múltidézés, az alkohol és a hazugságok csupán pillanatnyi enyhülést kínálnak egy olyan világban, ahol a tagadás és a hiány uralkodik. Bubnov szavaival: „a földön minden ember fölösleges, ami maradt, az csak semmiség.” Aljoska pedig így fogalmaz: „kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak el, én semmit sem akarok.”

Az emberek itt „csak rozsda”, ahogy Nasztya fogalmaz, és még a kutyáknak is van nevük, míg nekik gyakran még nevük sincs, ahogy a Színész mondja: „név nélkül nincs ember”. Az erkölcsi értékek elvesztették jelentőségüket, ahogyan Pepel is megjegyzi: „A lábukra csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet”.

Bár a szereplők látszólag egyediek, valójában koruk orosz társadalmi válságát tükröző absztrakciók. Az első párbeszédek már árulkodnak az érzelmi és gondolati állapotról: „Te mit röfögsz? / Nem / Hazudsz!”. A hagyományos párbeszédek helyett a sokhangú monológtechnikát alkalmazza a mű, amelyben gondolatfoszlányok, befejezetlen mondatok dominálnak. A viszontválaszok ritkák, és sokszor a hallgatások, a kihagyások mondanak többet, mint a kimondott szavak.

A szereplők gyakran gúnyolódnak, heccelődnek és szellemeskednek, ahogy azt a Báró és Nasztya kapcsolata is mutatja. A lány pusztán azért gúnyolódik a Bárón, hogy megtapasztalja, milyen érzés, amikor valakinek nem hisznek.

Az első felvonásban új karakter érkezik a társaságba: egy csavargó öregember vagy titokzatos zarándok, Luka, aki „élesztőként” hat a közösségre. Bár csupán általános megjegyzéseket tesz saját múltjáról – például, hogy több asszonyt ismert, mint ahány hajszál a fején, és sokat verték –, éles szemmel figyeli és megérti társait. Eközben életelveit hirdeti: „az ember megtaníthat a jóra, akármilyen is az ember, sohasem értéktelen.”

Luka ellenséges viszonyban áll a rendőrrel és Kosztiljovval, átlát Vaszilisza veszélyes szándékain, akit „mérges kígyónak, rosszabb piócánál” nevez. Mindenkihez van egy biztató szava, és odafigyelésével, meghallgatásával enyhíti a többiek nehézségeit, kivéve a teljesen kiábrándultakat, mint Bubnov és a Báró, akik már eleve elutasítják közeledését.

Luka nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is próbál segíteni: felsöpri a helyiséget, hogy elkerüljék a további veszekedéseket, a Színésznek azt tanácsolja, hogy tartózkodjon az alkoholtól, Annát és Natasát pedig bátorítja, hogy menjenek el Pepellel. A Pepel és Kosztiljov közötti konfliktusban is sikerül közbelépnie. A haláltól rettegő Annát a túlvilági boldogság lehetőségével igyekszik vigasztalni, az alkoholista Színésznek ingyenes kórházi kezelést ajánl, ahol újra színészkedhet, míg a tolvaj Pepelt a szibériai meggazdagodás ígéretével biztatja.

Egy utcai lányt, aki egy ponyvaregény hősét vallja szerelmének, Luka egy aforizmájával nyugtatja meg: „Ha hiszed, az igazi szerelem a tied volt.” Pepel Isten létezésére vonatkozó kérdésére pedig így válaszol: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs.” Saját szerepét úgy határozza meg, hogy „valakinek jónak is kell lennie; sajnálni kell az embereket! Mert a legfontosabb a hit és a remény.”

Bár már készülődött távozásra, éppen akkor tűnik el nyomtalanul, amikor a válság kirobban, és tanúskodni kellene Vaszilisza ellen. „Így tűnnek el a bűnösök a jó emberek elől” – mondja Szatyin, aki a krízis idején nemcsak tanúskodni, hanem bűnrészességet is vállalna. Luka eltávozása az illúziók összeomlását jelenti.

Luka karaktere a drámatörténet híres élethazugság-hirdetőinek sorát gazdagítja, de Gorkijt leginkább az foglalkoztatja, hogy az adott körülmények között mennyire segíthet, vagy éppen gátolhat az önámítás. Elfogadható-e az illúziókeltés, amit a IV. felvonásban Szatyin elemzése tár fel? A mű nem ad egyértelmű választ, így Lukát a szélhámos hamis prófétáktól kezdve a megváltókig sokféleképpen értelmezték.

A dráma záró felvonásában Szatyin megvédi Lukát, akit csalónak bélyegeznek, és rávilágít szerepére: „erjedésbe hozta az egész társaságot”, és rá nézve „mint sav a régi szennyes pénzdarabra” hatott. Szatyin megkülönbözteti a hazugságok típusait: „Vannak emberek, akik hazudnak, mert megszánják felebarátjukat, van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság, aki lélekben gyönge és aki idegen nedvekből él – annak kell a hazugság.”

„Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik.” Szatyin monológjából kirajzolódik a kérdés, amit Gorkij felvet: „Mi jobb, az igazság vagy a részvét? Mi a szükségesebb?” Szatyin gondolatai zavarosak maradnak, ám ő az egyetlen, aki képes ezt kimondani, mivel tisztábban nem tudja kifejezni magát.

A dráma során Gorkij saját dilemmáit is tükrözi, különös figyelmet fordítva a jelen nyomorúságára és a jövő ígéretére. Szatyint Luka ellentéteként jeleníti meg, mint olyan karaktert, aki egyszerre megérti és megítéli az öreget, ezzel vizsgálva Luka magatartásának érvényességét. A mű hatásosan tiltakozik az emberi méltóság megtiprása ellen, és sugallja, hogy a társadalmi viszonyok által megnyomorított, torzult lelkű, durva figurákban is felszínre hozhatóak értékek.

Ezek az emberek tisztességes életre, munkalehetőségre és szerelemre vágynak, ahogy azt Vaszka Pepel története is jól példázza. Bár „már kétszer lecsukták Kosztiljov miatt”, mégis úgy érzi, hogy „másképp kell élni! Becsületesen kell élni! Úgy kell élni, hogy az ember tiszteletben tartathassa önmagát.” Gorkij szerint „rongyokban méltóságteljesebb az ember, mint például egyenruhában vagy frakkban. És nem könyörületet, nem részvétet, hanem tiszteletet és félelmet, különösen félelmet kell kelteniük ezeknek az embereknek.”