Szilágyi István: Kő hull apadó kútba olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések3 hét ezelőtt018 perc

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba olvasónapló

Ez a regény egy különleges, metaforikus mű, amely többrétegű jelentésekkel rendelkezik. A történet központjában a régi céhes életmód és a közösség lelki világa áll, amelyet a Jajdon városának bemutatása testesít meg. A város neve is szimbolikus, és a benne élő emberek küzdelmes, szenvedő életét tükrözi.

A műfaji sokszínűség jellemzi a regényt: történelmi, társadalmi, lélektani és tudatregényként is olvasható, miközben parabolikus elemeket is tartalmaz. Az időkezelésben Faulkner, Joyce és Proust hatása érezhető: az időt diszkrét módon szaggatja, így a múlt és a jelen összemosódik. Szendy Ilka emlékei nem követnek hagyományos időrendet, az idősíkok fragmentáltak, és újraépített narratívát alkotnak. A kronológiai sorrendet megszakítják Ilka monológjai, amelyek dőlt betűkkel jelennek meg a szövegben.

A regényben két fő idősík között váltakozik a nézőpont, amely egyfajta ingázást eredményez. Az egyik nézőpont külső, míg a másik Ilkára koncentrál. Ilka folyamatosan átjár a két idősík között, miközben mindig a jelenben éli meg életének tragédiáit és tudatának lassú szétesését.

Ilka múltja a jelenben is erőteljesen jelen van, de a jelen mindig a múlt árnyékában létezik. A regényben visszatérő motívumok közé tartoznak az idővel kapcsolatos elemek, mint a fejedelem képe, amely 200 évnyi időt ölel fel, valamint a kőhordás, a víz és az ártézi kút, amelyek a múltat és a jövőt összekapcsolják.

Bár a párbeszédek és írói kommentárok a jelen időt sugallnák, Szilágyi nem választja el őket egyértelműen, így a dialógusok szabadon áramolhatnak a múltba is. A beszélgetések a fiktív nézőpontba illeszkednek, és összekötő szerepet játszanak a múlt és a jelen között. Ilka párbeszédeket folytat a fejedelemmel és a malacokkal.

Az egész történet egzisztenciális súlyt hordoz: a kiváltságtudat és a tragédia elkerülhetetlensége uralja a művet.

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba olvasónapló

Szendy Ilka, aki céhmesteri-kurtanemesi családból származik és tímármesterséget űző lányként éli életét, megöli háromgyerekes szeretőjét, Gönczi Dénes napszámost. A férfi az ő birtokán dolgozik, és ő gondozza a szőlőt és a gazdaságot. A kapcsolatot Ilka maga kezdeményezi, mivel a fiatalember nem mer, vagy nem képes saját magától lépni.

Ilka apja már a történet kezdetén elhunyt, csupán mint figuratív szereplő jelenik meg. Az anyja súlyosan beteg, ágyhoz kötött, és halála után Ilka érzelemmentesen temeti el, miközben még az éjszaka folyamán, anyja halála előtt, szeretkezik Gönczi Dénessel. Ilka nem alakított szoros érzelmi kötődést a szüleihez, és bár apjának lett volna lehetősége pénzügyileg támogatni a taníttatását, ezt nem tette meg, amiért Ilka különösen haragszik rájuk. Szülei halála után ő lesz a jelentős vagyont öröklő egyedüli örökös.

Gönczi Dénes jelenti Szendy Ilka egyetlen örömét, akit gyakran felkeres, hogy együtt lehessenek. Talán ezért is dönt úgy, hogy megöli szeretőjét, amikor megtudja, hogy Gönczi Amerikába készül vándorolni, mivel attól fél, hogy elveszíti őt. Közben bevonja a férje feleségét is a ház körüli munkákba, és kihasználja a nő segítőkészségét, bár fizet is neki érte. A férj és feleség nagyon becsületesnek tartják Ilkát, aki segítőkészen közeledik hozzájuk. A történet körülbelül másfél év alatt játszódik, de a regény ennél sokkal szélesebb időintervallumot ölel fel.

A múlt az emlékeken keresztül emelkedik a jelenbe, így az idő válik a történet központi elemévé. A regény nem egyszerűen az időben zajlik, hanem az idő irányítja a cselekményt. A váltakozó idősíkokon keresztül bontakozik ki a történet, amelyet az író-narrátor összefon.

A regényben a történések többszörös jelképekké alakulnak, és a motívumok ismétlődései erősítik a cselekmény elemeit. Ilyen például Rákóczi fényképe, amely szinte kedvesként jelenik meg Ilka számára. A lány sorsa már a konfirmációja után megpecsételődik, amikor egy légátus sétára hívja, és magáévá teszi. Ezt követően Ilka csak a soha vissza nem térő fiatalemberre vár.

A regényszerkezetben és az idővel kapcsolatos kérdésekben központi szerepet játszik a kétközpontú jelképrendszer: a fejedelem képe és a kút. A fejedelemkép többrétegű szimbólumként funkcionál: hol Ilka társaként, hol lelkiismereteként, máskor a múló idő, illetve az erkölcsi nagyság jelképeként jelenik meg.

Már a regény kezdetén felbukkan a fejedelem képe, amely a konkrét időtől a múlt időtlenségébe csúszik vissza. A múlt és a jelen kettészakadását a „többé nem” kifejezés jelzi, amely az időből való kizáródást is kifejezi: „Mert többé nem volt ki lovát kantárszáron fogva Jajdonba elvezesse a hét emberöltővel későbbi jelenbe.”

A fejedelem alakja az értékek és a pusztulás szimbólumaként jelenik meg a regényben. A „fekete meg piros lovak vontatták a gyászhintót” képe, valamint a fecskék, melyek az ártatlanságot szimbolizálják, mind hozzájárulnak ehhez a kettős jelentéshez. A gyászmenet, mint a közösség megjelenése, a haláltánc látomásai révén az egyetemes veszteséget jelképezi, míg az „anyag emésztette temetési menet” a pusztulás folyamatát ábrázolja. A fejedelem nemcsak a szereplők tudatában, különösen a főszereplő Ilka elméjében él tovább, hanem a regény konkrét tárgyi elemeiként is megjelenik. Maga a képnek is megvan a maga ideje.

Szendy Ilka számára a fejedelem alakja egy menekülési lehetőség a történelem és az értékek világába. Az önálló jelen groteszk módon jelenik meg, mivel a fejedelem szerepét valójában csak Gönczi Dénes tölthette be Ilka életében.

A kút, amelybe Ilka Dénest dobja, a hagyományos idő szimbólumaként és a világok közötti átjárás jelképeként jelenik meg, hasonlóan József és testvérei történetéhez vagy a népmesékhez. A kőhordás, mint vezeklés, a bűn nyomának eltüntetésére szolgál, és végül magát a kutat, önmagát, valamint az időt is megsemmisíti.

Faggyas, aki a tímárműhelyből kiutasítva és koldussá vált, felfedezi a titkot. Ahogy Mari, a felesége is jelzi, egyre inkább érdeklődik a történtek iránt. A rendtől, valamint két másik kivándorló leveléből értesülnek, hogy Dénes nem ment el Amerikába. Ilka véletlenül elszólja magát, hogy Dénes nála volt utoljára, és ezért a falubeliek már nem hajlandók segíteni Ilkának. Sőt, elkezdik keresni Dénest.

A felhízlalt malacok Ilka számára Dénest helyettesítik, és jelképesen töltött káposztát ad nekik, amely az Odüsszeusz és Kirké történetének motívumát idézi. A malacok, amelyek kezdetben kisméretűek, a regény végére időtlen, szörnyeteggé, kozmikus méretűvé nőnek, így fenyegetik Jajdont. Ilka egyetlen hűséges ismerőse nagybátyja marad, aki vasárnaponként meglátogatja, de Ilka végül elűzi, miután egyszer megcsókolja.

Az öreg szolga, aki a bérét kéri, de Ilka visszautasítja a pénzkiadást, végül egy hasábfával agyonüti őt, ezzel beteljesítve Ilka tragikus sorsát. A nagybátyja az események után érkezik, felkészíti Faggyast a jelentkezésre, és segítőkészen viselkedik, mintha megértené az öreg félelmét.

A regény címe szoros összefüggésben áll a mű minden rétegével. Formailag is beleépül az eseményekbe, és összefoglalja a regény értékviszonyait, mint a „zuhogó kőpillanatok.” A kő mint motívum többszörösen jelenik meg: kő a szíven, kő a kútban, mindez a történet mélyebb jelentéseit és drámai erejét hangsúlyozza.