Arany János „Buda halálát” című költeményét az 1857-ben Nádasdy Ferenc gróf által alapított Nádasdy-pályázatra nyújtotta be, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia hirdetett meg. Az alapítvány a célul tűzte ki, hogy ötezer forintos tőkéjének kamataiból minden második évben száz aranyat ítéljen oda a legkiválóbb magyar tárgyú elbeszélő költemény alkotójának.
A pályázatot bíráló bizottság, melynek tagjai közt Jókai Mór, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond is helyet kaptak, kivételesen magasra értékelte a művet. Elsődleges véleményük szerint „Buda halála” nem csak viszonylagos, hanem abszolút értelemben is kiemelkedő alkotás, amelyet az epikai költészet kiemelkedő példáinak sorába emelhetünk. A költemény az ősi magyar eposz újraalkotásának próbálkozását tükrözi, amivel Arany a népköltészeti hagyományokban elveszett értékeket igyekezett újra feléleszteni.
A költemény kézirataival kapcsolatos feljegyzések szerint Arany 1862 februárjának végén kezdett hozzá a munkához, amely 1863. május 6-án ért véget. Az alkotó régóta foglalkozott a magyar őstörténet és egy naiv nemzeti eposz létrehozásának ötletével, amely kezdetben Vörösmarty Mihály munkásságát és a reformkori romantika által ihletett honfoglalási harcok ábrázolására irányult.
Arany János: Buda halála olvasónapló
A 19. századi forradalmi hullámok és a szabadságharcok leverése után János Arany figyelme az őstörténet felé fordult, konkrétan a hunok legendás történetei felé irányult. Fia, Arany László szerint a költő talán már a forradalmi események lecsengésével kezdett el gondolkodni az Attila-eposz megalkotásán.
Arany János rendkívül alaposan készült a nagyszabású mű megírására. Az akkoriban általánosan elfogadott tudományos álláspont szerint a hunok és magyarok történelmi rokonsága képezte az alapot, amit a költő a mű epikai hitelességének alátámasztására kívánt felhasználni. Ehhez az Anonymus, Kézai Simon és Thuróczy János munkáit, valamint Ipolyi Arnold „Magyar mitológia” című kötetét tanulmányozta.
A költőt továbbá megihlette Amadé Thierry francia történész Attiláról szóló munkája, valamint Firdauszi perzsa eposza, a „Sáhnáme”, amely Irán és Turán népeinek hosszú történelmi harcát dolgozta fel. Arany ebben a hun-német ellentétet látta a magyar helyzet megfelelőjeként.
Arany grandiózus tervekkel készült az Attila-eposz megírására, amelyet egy trilógiaként képzelt el. Az eposz három részre oszlott volna: az első Attila és Buda összecsapásáról szólt volna, a második Attila világhatalmának végét megjósoló jóslatokról és Csaba királyfi neveléséről, míg a harmadik rész Attila halálát, a hunok és az alávetett népek közötti összecsapást, Csaba elmenekülését és visszatérését dolgozta volna fel. Az egész művet Attila testvérgyilkossága és Detre intrikája kötötte volna össze, mely az események háttérben zajló irányítását jelentette volna. A trilógia végén a magyarok honfoglalása Csaba magyarjainak visszatérésével zárult volna.
Az eposz harmadik részének töredékeit Arany 1853-ban fejezte be, beleértve a Csaba királyfi két énekét és a hatodik ének egy részét, amelybe a Keveházát is belekomponálta. A trilógia második, idilli része, mely Csaba neveltetéséről szólt volna, sosem készült el. Attila halálát több változatban is megírta, ám a harmadik rész végül hiányos maradt.
Csak az első rész, mely végül a „Buda halála” címet kapta, valósult meg végleges formában. Az 1855-ös időszakban dolgozott a második vázlaton, mely feldolgozta az első rész témáját, és néhány szegmenst elkészített a harmadikból is. Ebben az évben írta meg a trilógia lírai előhangját is.
Az első énekben Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével, a feladatokat így szétválasztva: „Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca; / Isten a jó tettet jóval koronázza!” – mondja. A hatalom megosztása azonban nem a békét, hanem ellentéteket hoz a testvérek és a nép között. Etele, aki a világuralomra rendeltetett, egy pásztortól kapja meg a hunok Istenének, Hadúrnak csodálatos kardját, amely a hunok fennmaradásának záloga. Az Isten azonban feltételhez köti a hunok sorsát: csak akkor maradhatnak fenn, ha Etele legyőzi önmagát.
A két király és feleségeik közötti ellentétek, valamint Detre ármánykodása olyan helyzetbe sodorja Budát, hogy félni kezd saját életéért, ezért merényletet szervez öccse ellen és ellopja az isteni erőt szimbolizáló kardot. Etele, aki korábban egy vadászaton már megmentette bátyja életét, a kard ellopása miatt párbajban megöli Budát. Megrendülten, de újra birtokába vevén az Isten kardját, Etele vállalja sorsát.
Értelmezők gyakran hangsúlyozzák János Arany művének aktuálpolitikai rétegeit és a nemzeti sorsra vonatkozó üzeneteit. A szabadságharc bukása után Arany a magyar történelem tragikus mélységeit elemzi, a múltba tekintve. A hun birodalom összeomlása párhuzamba állítható azzal a nemzeti katasztrófával, amelyet Arany korának emberei is megtapasztaltak.
Buda és Etele testvérviszálya az örökös belső megosztottságot jelképezi, míg a hunok és a germán törzsek közötti ellentétek az évszázadokon át tartó magyar-német szembenállást szimbolizálják. Detre ármánykodása pedig a nemzet naivitását tükrözi a legnagyobb ellenséggel szemben. Az eposz szimbolikusan ábrázolja Buda felépülő városát, amelynek alapjait a testvérgyilkosság vére öntözi, és Gyöngyvér átkát, amely a város falai között ismételten beteljesül. A mű történelmi értelmezése árnyaltabbá válik a trilógia többi részének hiánya miatt, ami nehezíti a teljes koncepció megértését.
Arany János nem csak a kritikusok éles bírálatai miatt hagyta abba a trilógia írását, hanem mert a választott témakör is ellenállt az eredeti koncepciónak. A trilógia folytatása és befejezése esetén Aranynak szembe kellett volna néznie azokkal a komplex kérdésekkel, amelyek a magyar társadalmat a szabadságharc bukását, az önkényuralom korszakát és a kiegyezési törekvéseket követően foglalkoztatták.
Ezek a kérdések magukban foglalták volna az Ausztriával való kapcsolatot, a nemzetiségi problémákat és a Kossuth Lajos vezette emigráció esetleges diadalmas visszatérését is. Az eposzban megjelenő jelentésrétegek a kor és a politika történetfilozófiai síkján is kibővíthetők, hangsúlyozva, hogy minden közösség csak egységben és összetartásban képes fennmaradni a történelem viharos időszakaiban.
A mű szereplőinek elemzése további jelentésrétegeket tárhat fel. „A Buda halála” című alkotás központi alakja, Buda, a legátfogóbban kidolgozott karakter. Uralkodása idején a hunok békében és gazdagságban élnek, mindenki számára megvan a maga helye és feladata a társadalomban.
Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szelíden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.
(Első ének)
Buda király tragikus hibáját abban követte el, hogy a harmóniát megzavarva, „félreértve az egyenes törvényt” hatalmát megosztotta öccsével, Etelével. A hatalom természetéből adódóan azonban bizonyos szinten túl oszthatatlan, és e megosztás eredményeként a korábbi hatalomviselő önazonosságát elveszítve zavar keletkezik a közösség tagjainak tudatában, felbomlik a meglévő egyensúly. Ez indítja el a mértékvesztés és az önvesztés láncreakcióját, ami végül mind Budán, mind Etelén, és népükön is véghezviszi „amit betelendő”, ezzel bizonyítva az „örök-állandó erős törvény” igazságát – állítja Németh G. Béla.
Az osztozkodás következményei már kezdetben is nyilvánvalóak: a Hadúrnak szánt áldozatból felcsapó füst és vészharagos láng árnyékot vet Buda tettére. Nem Detre az, aki ellentétet szít vagy éket ver a testvérek közé, hanem mint jó emberismerő, felismeri a hatalommegosztás következményeit. Buda már másnap reggel bűntudattal ébred.
Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki, a mit tett, bántja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett.
(Második ének)
Detre kihasználja a meglévő repedést, amikor éket ver Buda és Etelé, a két testvér közé, rávilágítva az új helyzetre. János Arany ezt követően kivételes lélektani érzékenységgel festi le a címszereplő személyiségének elvesztését és a hatalmi pozíciók változásának torzító hatásait.
A költő gyakran alkalmazza az „árnyék” metaforát Buda jellemzésére („Látni magam fogytát, mint reggeli árnyék”; „Csak üres árnyékát taposom a porban”), amit a kiszáradt növények képei is tükröznek („Mi vagy te? „aszott fű pelyhe az út mellett”; „Ki fogóznék, úgymond, töveszakadt ághoz?”). Buda fokozatosan elveszíti hatalmát, a nép elfordul tőle, a követek elkerülik, és hiába próbál Detre tanácsára embereket megvásárolni. A tragikus tévedés közvetlen következményei közé tartozik a személyiség elvesztése, az erkölcsi megsemmisülés és végül a halál.
Etelé karaktere az eposzi hősök tipikus tulajdonságait őrzi, kevésbé bonyolult, mint a többi szereplőé. A Hadúr által szabott feltétel teljesítése révén elérhetné a vágyott nagyságot: „Úr az egész földön, ha ezt a hibát elkerüli”. Arany János erkölcsi nézetei szerint Etelének saját magát kell legyőznie, hogy eleget tegyen ennek a kihívásnak.
A feltételt, miszerint a vadászaton megmentve Buda életét és legyőzve Ármány csábítását, méltóvá válik az isteni kardra, a Hadúr nem közli vele. Etelé tragédiáját az adja, hogy a feltételt csak bűne elkövetése után ismeri fel saját lelkében.
Detre karaktere a germán veszélyt szimbolizálja, és hagyományosan intrikus szerepében szítja a testvérek közötti viszályt. Mint „ravasz”, „magát alázó”, „álnok eszű” szász, fokozza a két fivér lelki viharát és kétségeit. Arany azonban Detre ábrázolásában túllép ezen a szerepen, hiszen Detre egyben a megalázott gót nép képviselője is, aki mindent megtesz elnyomói romlására, célja azonban nem öncélú, hanem népe szabadulását szolgálja. Az eposz egyik bravúros jelenetében Detre büszkeséggel vegyített fájdalmas iróniával szólítja meg Budát népe nevében.
S honja-vesztett nép, régi szabad gótok –
No hisz az is megvan, no hisz az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.
(Második ének)
Detre ambivalens szerepe rámutat azokra a feszültségekre, amelyek „A Buda halála” című mű műfajának, koncepciójának, a feldolgozott témaköröknek és a lélektani hitelességre törekvő ábrázolásnak az összefüggésében érzékelhetők. Buda döntése a hatalom megosztásáról láncreakciót indít el, kiélezve konfliktusokat és kiszorítva az asszonyokat hagyományos szerepeikből.
Krimhilda – korábban Ildikó, Hilda, Ilda néven is ismert – a Nibelung hősnője, Szigfrid halála után válik Etelé első asszonyává. Bár új férje szerelmét elfogadja, szívében továbbra is Szigfrid iránt érez. „Szeretem holtan is, szeretem még most is; / Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is” – vallja. Krimhilda Etelé felemelkedésében reménykedik, és arra vár, hogy fia, Aladár az új uralkodóként megbosszulja Szigfrid halálát, ezzel megvalósítva élete értelmét.
Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.
(Kilencedik ének)
Arany János tragikus iróniával árnyalja Etelé világhódító ambícióit, amelyek az isteni kard megtalálásakor és az „Ihol én, ihol én pörölye világnak!” kijelentésével kapnak megerősítést. Ezt azonban egy gyermeki és hétköznapi jelenettel ellensúlyozza, amikor Krimhilda a kicsi Aladár derekára köti a kardot, aki boldogan zörömböl utána: „Csatolta fiának kicsi derekára, / Örült Aladár, hogy zörömböl utána.”
Gyöngyvér, Buda felesége szerepvesztése többszörös. Egykor az első asszony volt, most már csak egy a két nő közül. Királyi vérből származva, most meg kell osztoznia rangjában egy olyan nővel, aki nem született királynénak. Gyöngyvér, aki túl van életének virágán, egy fiatalabb nővel kell hogy versenyezzen. Arany János különös hangsúlyt fektet arra a súlyos tényre, hogy Gyöngyvér többé nem rejtheti el sem önmaga, sem mások előtt, hogy férje, akihez életét kötötte, gyenge ember, „férfiatlan férfi, hivatásához elégtelen formátum.” A két feleség első találkozásakor Arany ügyesen érzékelteti, hogy a nők egy pillantás alatt felmérik egymás erejét és lehetőségeit.
Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
(Ötödik ének)
A Gyöngyvér és a rivális asszony közötti versengés szimbolikusan is megjelenik a sólymok párviadalában, ahol Gyöngyvér madara elpusztul. Ez az esemény kiemeli Buda és Gyöngyvér kapcsolatának gyermektelenségét, amely egy új és megváltozott helyzetet teremt. János Arany értékrendjében a gyermek és a család a jövő reményének és az összetartás forrásának, valamint a nemzet fennmaradásának kulcsfontosságú eleme. A „Rege a csodaszarvasról” szerint a vándorlás és a nyugtalanság csupán a gyermekek születésével ért véget, amikor is ez a föld hazává vált.
„Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb mi őket vonná.”
(Hatodik ének)
Buda cselekedete, a jószándékkal megbontott harmónia tragikus következményeként a szervezetten élő nép tömeggé változik. János Arany „A Buda halála” című művében a tizenkilencedik század fájdalmas tanulságait, a polgári világban felbomlott közösségek tapasztalatait is feldolgozza. A tömeg azok felé húzódik, akiktől félelem vagy valamilyen előny reménye vezérli őket. A mű a megtartó erkölcsök és értékrend hiányát is érzékelteti a nép ábrázolásával. Arany műve, a politikai-társadalmi üzeneteken és a lélektani finomságokon túl, a magyarság örök útkereséséről és az úttévesztésről is szól, sejtelmes balladai formában.
„Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!”
(Hatodik ének)
