Thomas Mann: A varázshegy olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések22 óra ezelőtt015 perc

Thomas Mann egyik legismertebb műve, A varázshegy, 1924-ben jelent meg, és alapötletét egy 1912-es személyes élmény adta, amikor a szerző a davosi szanatóriumban látogatta meg tüdőbeteg feleségét.

A regényben éles határvonal választja el egymástól a betegek és az egészségesek, valamint a hegyvidékiek és a síkvidékiek világát. A történet középpontjában Hans Castorp áll, egy fiatal mérnök, aki kezdetben csupán három hétre érkezik unokatestvéréhez a szanatóriumba, ám végül hét évet tölt ott, mivel kiderül, hogy ő maga is megbetegedett. Tartózkodását végül a háború szakítja félbe, amely során elhagyja a hegyi közösséget, és a fronton találja magát.

A varázshegy nem csupán Hans Castorp nevelődési regénye, hanem Thomas Mann személyes átnevelődésének is tükre, miközben az író életének egy fontos szakaszát zárja le. A mű keletkezése közben Mann egyre inkább felismerte, hogy a háború nemcsak egy egyéni sorsot, hanem egy egész korszak végét is jelenti.

A regényben Hans Castorp figuráján keresztül a német olvasók is magukra ismerhettek: egy átlagos, hamburgi családból származó mérnök történetét követhetjük. A Varázshegy zárt világában Castorp fejlődik, és olyan morális, szellemi, valamint érzéki tapasztalatokkal gazdagodik, amelyekről korábban, a síkvidéki életében még csak álmodni sem mert. Az ő története tehát egyfajta növekedés, amelyet maga a regény is növekedési folyamatként ábrázol.

Szereplők:

Hans Castorp
Settembrini
Madame Chauchat
Mynheer Peeperkorn

Thomas Mann: A varázshegy olvasónapló

Hans Castorp kezdetben egészségesnek hitte magát, ám hamar kiderült, hogy beteg. Ennek ellenére rendelkezett azzal az erővel, hogy kiszakadjon a szanatóriumi világból, és visszatérjen az egészségesek közé. Ebben a kontextusban a háború nem csupán egy tragikus esemény, hanem egyfajta ébresztő hatással bíró jelenség, amely segíti a fiatalembert személyiségfejlődésében, és elindítja őt az élet teljes vállalásának útján.

Thomas Mann a halált, a betegséget és minden életveszélyes kalandot pedagógiai eszközként alkalmaz a regényben, hogy hősét egy hatalmas növekedési és fejlődési folyamaton keresztül vezesse. Ennek során Castorp megtanulja, hogy az egészséghez vezető út a betegség és a halál tapasztalatain keresztül vezet, ezzel pedig a mű beavatási regénnyé válik.

Ez a beavatódás a századforduló polgári társadalmának is jellemzője volt: Európa a betegség és a gyógyulás reménytelenségében, valamint a bizonytalanságban szenvedett, amit végül a világháború söpört el – sokak számára a háború megváltásként érkezett.

Hans Castorp nevelődési folyamata során a látszólag egészséges világból a betegséggel terhelt környezetbe lép. Első vezetője ebben az új világban unokatestvére, Joachim, aki ugyan hadseregbe készült, ám betegség miatt nem tudja teljesíteni a tervét. Joachim az egyik ritka alakja azoknak, akik visszavágynak a síkvidékre. Bár elhagyja a szanatóriumot, állapota miatt hamarosan vissza kell térnie, és nem sokkal később elhunyt.

A szanatórium vezetője, Doktor Behrens, már első találkozásuk alkalmával betegnek ítéli Hans Castorpot. Behrens összetett és titokzatos személyiség: míg hivatása a gyógyítás, érdeke, hogy a szanatóriuma mindig tele legyen betegekkel. Segítője, Doktor Krokowski, kétes értékű lélekelemzéssel foglalkozik, és azt állítja, hogy sosem találkozott teljesen egészséges emberrel. A regényben kiemelt szerepet kap Madame Chauchat, a dagesztáni asszony, akibe Hans beleszeret. Az asszony távozása előtti éjszakán, hosszú várakozás után, Hans végül szerelmi vallomást tesz neki.

Hans Castorp lelkéért két, egymással ellentétes világnézetű tudós férfi vív heves vitát. Settembrini, a szabadgondolkodó, a polgári liberalizmus eszméit hirdeti, és hisz abban, hogy a világ megváltoztatható. Ezzel szemben Naphta, a felvilágosodás ellenzője, a középkor és az irracionális eszmék, a katolicizmus és a keleti misztikum keverékét vallja. Eszméi a fasizmus és a bolsevizmus gyakorlatát sugallják, ahol az elvont ideológiák a személyiség feláldozásával valósulnak meg. Kettejük vitája nemcsak a világnézeti ellentétet, hanem a Nyugat és Kelet közötti feszültséget is tükrözi.

A teoretikus vitát Madame Chauchat visszatérése árnyalja, aki nem egyedül érkezik, hanem Mynheer Pieter Peeperkorn, egy idős, dúsgazdag kávéültetvényes társaságában. Peeperkorn a természetes életerő megtestesítője, aki bár nem ékesszóló és alig képes kommunikálni, mégis szuggesztív személyiségként jelenik meg. Miután megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, öngyilkosságot követ el, mert nem akar méltatlanul élni. Halála után Madame Chauchat végleg elhagyja a szanatóriumot.

Hans Castorp két meghatározó élményt is átél a szanatóriumban: először elragadják Doktor Krokowski szellemidézési ülései, de végül elhagyja őket, és a zene világába menekül. Eközben a két filozófus, Settembrini és Naphta heves vitába keveredik, amely párbajhoz vezet. A humanista Settembrini a levegőbe lő, mire Naphta dühében öngyilkosságot követ el. Ez az esemény alig egy idővel történik a világháború kitörése előtt.

Hans Castorp igazi megvilágosodása nem a párbaj utáni pillanatokban, hanem a „Hó” című fejezetben történik. Ebben a részben Castorp egy hóviharba kerül, eltéved, és a halálba menekülés gondolatával küzd. Végül azonban összeszedi erejét, és a látomásai alapján levonja a tapasztalatait: „Mindent tudok az emberről. […] Jó leszek. Nem engedem meg a halálnak, hogy uralkodjék gondolataimon! Mert ez a jóság és az emberszeretet, egyéb semmi. […] Az ember a jóság és a szeretet nevében ne engedje beleszólni a halált gondolataiba. És ezzel fölébredek… Mert megálmodtam, amit kellett, célhoz értem.” Bár a fejezet végén Castorp nem teljesen érti ezt a felismerést, a tapasztalat mélyen gyökerezik tudatában.

Thomas Mann A varázshegy című regényében központi szerepet kap az idő és az időtlenség kérdése. A mű „kettős értelemben is idő-regény”: egyrészt történelmi szempontból, mivel az első világháború előtti Európa belső képét rajzolja meg, másrészt azért, mert maga az idő mint fogalom is a regény tárgya.

Mann nem csupán a főhős tapasztalatain keresztül ábrázolja ezt, hanem mint létező jelenséget is elemzi. A regény így maga is azzá válik, amiről szól: miközben Hans Castorp időtlen, hermetikus elvarázsoltságát mutatja be, művészi eszközeivel az idő megszüntetésére törekszik. Az író megpróbálja megjeleníteni a zenei és eszmei világ összességét, amelyet átfog, és folyamatosan teljes jelenlétet teremt, egyfajta mágikus „állandó jelen” állapotot létrehozva.