Ibsen: Solness építőmester olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések4 nap ezelőtt017 perc

Ibsen, akárcsak a Vadkacsában, ebben a művében is ugyanazt a szimbólumtechnikát alkalmazza. Míg azonban a Vadkacsában a társadalomkritika dominál, addig a Solness középpontjában az egyén áll, aki saját személyiségével és belső vívódásaival szembesül. A darab lírai hangvételű, fókuszában egy nagyformátumú jellem, Solness áll, aki idősödő, elismert építész. Életműve impozáns: nemcsak anyagi sikereket ért el és biztosította helyét az eleinte ellenséges társadalomban, hanem alkotásai révén kézzelfoghatóan megvalósította tehetségét is – kastélyokat, templomokat, házakat épített. A történet kezdetén éppen egy templom befejezésén dolgozik, amely talán eddigi munkái közül a legkiemelkedőbb.

Ekkor bukkan fel múltjából Hilde Wangel, ifjúkori szerelme, aki álomszerűen, mégis megkerülhetetlenül követeli számon régi ígéreteit. Solness megérti a hívást, sőt követni is akarja: nemcsak szerelmes lesz, hanem azzá kíván válni, akinek Hilde látja őt. A próbatétel világos és szimbolikus – fel kell másznia a templomtorony tetejére, amit eddig soha nem mert megtenni. Solness mindig is félt a magasságtól, szédülése pedig az egész személyiségének sebezhetőségére utal. A sikerei mögött rejtőző kudarc, belső idegensége és életének mélyebb hiányosságai itt nyernek végső formát.

A próbatétel tragédiával zárul: Solness lezuhan a toronyról, s ez a végkifejlet is szimbólumként értelmezhető. Ha életünk során folyamatosan elfordulunk ifjúkori eszményeinktől, az újrakezdés és a pályamódosítás lehetetlenné válik.

A drámában minden szimbolikus jelentést hordoz – a torony, Hilde, az új élet ígérete, sőt még a szexualitás is. Ugyanakkor a darab művészi gyengesége, hogy ezek a szimbólumok önmagukban léteznek, vértelenek, s csak szimbolikus jelentésükben bírnak súllyal. Solness toronyba való felmenetele így egy egész típus sorsának metaforájává válik.

Nincs már cél, sem tartalom előtte – csak az utolsó próbatétel marad: megtenni a lehetetlent. Egyetlen perc a torony tetején, visszanézve az életre, és megélve mindazt, ami lehetett volna. Majd a nagy csend következik.

Szereplők:

Halvard Solness (építőmester)
Aline Solness (a felesége)
Herdal doktor (háziorvos)
Knut Brovik (építész, Solness asszisztense)
Ragnar Brovik (a fia, rajzoló)
Kaja Fosli (az unokahúga, könyvelő)
Hilde Wangel

Ibsen: Solness építőmester olvasónapló

Solness építőmester élete egy régi tragédia árnyékában zajlik, amelyért mély bűntudatot érez. Fiatal éveiben feleségével, Aline-nal annak gyermekkori otthonában éltek – egy házban, amely Aline számára kedves emlékeket őrzött, ám Solness számára idegen és rideg maradt. Az építész titokban azt kívánta, bárcsak a ház megsemmisülne, hogy elkerülhessék az ottani életet.

Amikor Solness egy repedést fedezett fel a kéményen, nem tett lépéseket a javítás érdekében, mindig halogatta a beavatkozást. Végül bekövetkezett a tragédia – a ház valóban leégett. A tűz nem a kémény hibájából keletkezett, ám Solness ennek ellenére magát okolta a történtekért. A lángok elpusztították Aline gyermekkori emlékeit, és bár a közvetlen veszteséget túlélhették volna, a tragédia ennél mélyebbre hatolt.

Azon az éjszakán, mikor a ház égett, Aline a hidegben megfázott. Gyermekeik ekkor még egészségesek voltak, ám Aline, aki gyakran vállalta magára a felelősséget mások helyett, úgy döntött, betegen is szoptatja őket. A gyerekek el is kapták a betegséget, és végül nem élték túl.

Solness számára a tűz nemcsak az otthon elvesztését jelentette, hanem egy olyan bűnt, amely életének hátralévő részében kísértette. Az építőmester sikerei mögött ott lapult a felismerés: a tragédia, amelyet egykor titkon kívánt, végül minden addigi reményüket felemésztette.

Solness építőmester a leégett ház helyére új otthonokat emelt, s munkásságával mára az egyik legelismertebb építésszé vált. Meggyőződése, hogy kivételes tehetségét maga Istentől kapta, s az ő hivatása, hogy olyan otthonokat teremtsen, ahol családok élhetnek és gyermekek nőhetnek fel.

A siker árát azonban saját boldogságával és családja elvesztésével fizette meg – legalábbis így érzi. Solness meg van győződve arról, hogy sorsát senki sem változtathatja meg, hiszen mindent, amit elért, már a legdrágább áron szerezte meg.

Tíz évvel ezelőtt, egy templomtorony tetejére mászva, egyedül Istennel kívánta megvitatni életének nagy kérdéseit.

Solness ugyanakkor nem hajlandó támogatni tanítványát, Ragnart, az ifjú segédet, akiben felismeri saját ifjúkori önmagát. Tart attól, hogy Ragnar egyszer túlszárnyalja őt. Ragnar apja, halálos ágyán, arra kérte Solnesst, hogy támogassa fiát első önálló építkezésében. Az építőmester azonban megtagadta a segítséget, s az idős férfi anélkül hunyt el, hogy megnyugtató szavakat hallott volna fia jövőjéről.

A sikerért fizetett áldozatok árnyéka ott lebeg Solness minden döntése felett.

Solness építőmester tovább bonyolítja a helyzetet Ragnar menyasszonyával, Kajával is. A lánynak azt állítja, hogy Ragnar nem hagyhatja el a munkahelyet, mert Kaja is vele tartana – őt azonban mindenképpen maga mellett akarja tudni, mivel szereti. Ez azonban csupán ürügy: Solness valójában Ragnar tehetségére tart igényt, és mindkettejüket azért akarja közelében tartani, hogy biztosítsa saját pozícióját.

Solness utolsó templomát abban a városban építette, ahol Hilda él. A templomtorony csúcsára saját kezűleg vitte fel a koszorút, a merész tett pedig mély nyomot hagyott a fiatal lányban.

Egy alkalommal, amikor Solness Hildáéknál vendégeskedett, többször is megölelte és megcsókolta a lányt. Ekkor tett neki egy különös ígéretet: tíz év múlva Hilda egy „Narancs” nevű királyság hercegnője lesz, amelyet Solness ad majd neki.

A lány számára ezek a szavak nem merültek feledésbe, míg Solness talán csak játékos hóbortként tekintett rájuk – ám az ígéret visszatér, és kísérteni kezdi az építőmestert.

Hilda felháborodva szembesíti Solnesst azzal, hogy az építőmester nem emlékszik korábbi ígéretére. A fiatal lány azért érkezett, hogy behajtsa a tíz évvel ezelőtt tett fogadalmat. A találkozások során azonban kölcsönös vonzalom alakul ki közöttük. A mindössze 22 éves Hilda olyan közelségbe kerül Solnesshez, mintha annak gyermeke lenne – még a ház gyerekszobájában is helyet kapott. Solness lassan meggyőzi magát arról, hogy Hilda különös története igaz, noha semmire sem emlékszik belőle.

Solness egyre kevésbé akar elszakadni Hildától, s tovább ábrándozik az álombeli királyságról, amelyben csak ők ketten léteznek. Hilda szerelemmel tekint a férfira, és bár tisztában van Solness házasságával, ez nem jelent számára akadályt. Rajongása olyannyira mély, hogy otthagyta családját, s kizárólag az építőmesternek szenteli figyelmét.

Hilda hatására Solness végül hajlandó megírni a pozitív ajánlást Ragnar idős apjának, Broviknak, hogy az békében hunyhasson el. Bár Solness bevallja, hogy félt Ragnar tehetségétől és fiatalságától, Hilda újabb lépésre ösztönzi: ráveszi, hogy ismét megmássza a tornyot, szimbolikusan szembenézve saját félelmeivel és sorsával.

Ragnar, apja halála után egyre csalódottabb, mivel Solness továbbra sem ismeri el érdemeit. Csalódottságát tovább fokozza, amikor menyasszonya, Kaja közli vele, hogy bár Solness elküldte őt, nem tudja elhagyni az építőmestert – mert szereti. Ragnar haraggal és keserűséggel viszi a templomi koszorút Solnesshez, jelezve elégedetlenségét és fájdalmát.

Hilda eközben nyíltan kihívja Solnesst, gyávának nevezve őt, ami csak tovább fokozza a feszültséget és a toronymászás elkerülhetetlenségét. Solness, hogy bizonyítsa bátorságát – talán Hilda, talán önmaga előtt – végül megmássza a templom tornyát. Amikor a csúcsra ér, Hilda örömittasan biztatja és ünnepli, ám az eufória közepette Solness elveszíti egyensúlyát.

A mélybe zuhan, a kövekre esve halálos sérüléseket szenved, és életét veszti. A tragédia beteljesül, Solness sorsa a magasban íródik meg, ahogy egykor maga is vágyta – ám a végső áldozat elkerülhetetlen.