Albert Camus: Sziszüphosz mítosza olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések1 hónap ezelőtt09 perc

A „Közöny”, a „Sziszüphosz mítosza” és a „Caligula” című művek közel egy időben jöttek létre, és erős szálak fűzik össze őket. A szerző naplójában is megerősítést nyer, hogy ezek a munkák összefonódnak. A „Sziszüphosz mítosza” megírása évekig tartó folyamat volt.

Az esszé nem egy új abszurd filozófiai iskola alapítását tűzi ki célul, inkább az abszurd életérzés lényegét kívánja bemutatni. A szerző az emberi lélek „szellemi betegségének tiszta formájában való leírására” törekszik. Az írás alapvető állítása szerint az öngyilkosság a filozófia legfontosabb kérdése. Ha képesek vagyunk értékelni az életet, választ adunk a filozófia legnagyobb dilemmájára. A mű arra is rávilágít, mi teheti az embert abszurddá – talán az, hogy nem cselekszik az örökkévalóság érdekében.

A kötet három fő fejezetből áll: „Az abszurd gondolatmenet”, „Az abszurd ember” és „Az abszurd alkotás”. A „Sziszüphosz mítosza” című fejezet zárja le a művet. Egy további fejezet, mely Kafka életművét elemezte, a cenzúra miatt csak függelékként került publikálásra.

Albert Camus: Sziszüphosz mítosza olvasónapló

Sziszüphosz, a görög mitológia egyik legrejtélyesebb figurája, aki számos, egymásnak ellentmondó cselekedetekkel és értékekkel van összekapcsolva a mítoszok világában. A népszerű kultúrában leginkább arról ismert, hogy szembeszállt az istenekkel, amiért örök büntetést kapott: egy óriási sziklát kell folyamatosan felgörgesnie egy hegyre, amely a csúcs elérésével mindig visszagurul a mélybe.

Albert Camus francia filozófus ezt a történetet értelmezve rámutatott, hogy ennél kegyetlenebb büntetés nem is létezhet, hiszen a munka mind reménytelen, mind fölösleges. Camus szerint Sziszüphosz az abszurd hős, aki tudatosan vállalja sorsát, ami tragikus dimenziót ad a mítoszának.

Camus végső következtetése azonban ellentétben áll ezzel a képpel. „Otthagyom Sziszüphoszt a hegy lábánál!” – írja, hangsúlyozva, hogy mindenki maga találja meg saját terhét. Sziszüphosz példája a magasabb rendű hűséget hirdeti, amely az istenek tagadásán és a sziklák emelésén keresztül nyilvánul meg.

Számára a világ, bár gazdátlan, sem terméketlen, sem kicsi. Minden egyes kődarabja, a sötét hegy minden egyes ércszilánkja egy külön kis világ. Az emberi küzdelem maga betöltheti a szívünket, és így, Camus szerint, Sziszüphoszt boldog emberként kell elképzelnünk.

A három abszurd mű között szereplő dráma, a „Caligula” Magyarországon nehezen elérhető; először a Nagyvilág című folyóiratban jelent meg 1966-ban, majd egy romániai kiadás következett 1982-ben. A történelem Caligulát gyakran mint őrült császárt ábrázolja, ám Albert Camus művében a római uralkodó képe eltér a megszokottól.

Camus Caligulát mint intelligens, de sajátosan motivált zsarnokot mutatja be. Az író szerint Caligula az egyetlen olyan történelmi alak, aki tudatosan nevetségessé tette a hatalmat, szemben a történelem általában tompa érzékelésű, középszerű zsarnokaival. Camus azt állítja, hogy Caligula nagyságát az adja, hogy tisztában van halandóságával, és ezt elfogadva cselekszik – egy tulajdonság, amely ritkán jellemez más zsarnokokat.

A „Caligula” című drámában a főszereplő, Caligula azt a lehetetlenséget próbálja megvalósítani, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik, amely szerinte teljes szabadságot garantál számára. Azonban ez a hatalom egyben megvetést is táplál a többi ember iránt, akiket nem tekint szabadnak, így tetszése szerint alázza meg, nyomorítja meg vagy végezteti ki őket.

„Én így szeretek élni, és csak így lehetek boldog” – vallja magáról Caligula. A dráma kiindulópontja az a felismerés, hogy „az emberek meghalnak, és nem boldogok”. Ez jelenti az élet abszurditását, ami egyben Camus problémáját is körvonalazza. Caligula jelentősége és nagysága ellenére ellenségei, akik intellektuális szinten felismerik őt, vezetik azt az összeesküvést, amely végül a császár halálához vezet.

Caligula halála előtt ráébred, hogy rossz úton járt: „Nem azt az utat választottam, amit kellett volna – sehová sem jutottam! Az én szabadságom nem a jó szabadság.”