Umberto Eco: A rózsa neve olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések3 nap ezelőtt036 perc

Ez a könyv igazi irodalmi különlegesség, amely a magyar olvasó számára leginkább Szerb Antal Pendragon legendájával vonható párhuzamba. A mű kiváló intellektust tükröz, és mesteri módon tárja fel a középkori szerzetesi, vallási, szellemi, könyves és könyvtári világ titkait – lenyűgöző, szellemes és ötletgazdag tudásanyaggal fűszerezve. Az író játékosan, mégis magabiztosan bánik az anyaggal.

A történet egy észak-olasz bencés kolostorban bontakozik ki, ahol titokzatos halálesetek történnek. A rejtélyek felderítésére más rendből érkező szerzetes „nyomozók” érkeznek, hogy fényt derítsenek az események hátterére. Az elbeszélés középpontjában a teológia és satanológia értelmezése áll, miközben a cselekmény a kódexek, titkos iratok és másolatok nyomába ered. A szerzetesi élet ritmusa, az imaórákhoz kötött napirend, valamint a szövegértelmezési viták kulturális és történelmi összefüggései tovább mélyítik a regény rétegeit. A megoldás kulcsa pedig a sorozatos halálesetek okainak feltárásában, a mérgezések hátterének kibogozásában rejlik.

Nem szokványos krimiről van szó – sokkal inkább intellektuális kihívást jelentő, stílusimitációkkal teli szépirodalmi alkotásról, amely írói kvalitásaival magával ragadja az olvasót, és mély nyomot hagy benne.

Szereplők:

Baskerville-i Vilmos – ferences szerzetes
Melki Adso – Vilmos novíciusa, narrátor
Burgosi Jorge – exkönyvtáros
Bernard Gui – a pápa képviselője, inkvizítor
Otrantói Adelmus – fordító, másoló, miniatúrakészítő. A regény kezdetén már halott.
Hildesheimei Malakiás – könyvtáros, az ötödik halott
Arundeli Berengár – segédkönyvtáros, a harmadik halott
Abbo – a kolostor életét irányító apát
Emmerani Severinus – füvész, a gyógyszerek és mérgek ismerője, őrzője, a negyedik halott
Varaginei Remigius – a konyha gondnoka
Salvatore – ijesztő kinézetű és beszédű szerzetes, Remigius barátja
Morimondi Miklós – üvegműves, Remigius távozása után a konyha gondnokának nevezik ki
Casalei Hubertinus – idős ferences szerzetes, Vilmos barátja
Cesenai Mihály – a ferencesek rendfőnöke
Salvemeci Venantius – másoló, fordító, a második halott
Uppsalai Benno – szintén fordító, másoló, később segédkönyvtáros, majd könyvtáros

Umberto Eco: A rózsa neve olvasónapló

A könyv szerkezete tizenegy részre tagolódik, amelyek közül az első fejezet a „Természetesen egy kézirat” címet viseli. Ebben Umberto Eco a regény születésének történetét meséli el, amely egy XIV. századi kéziratból eredeztethető. Eco elmondása szerint 1968-ban bukkant rá a dokumentumra – egy XVII. századi bencés szerzetes által készített másolatra. Bár a bevezető fejezet bővelkedik történelmi adatokban, Eco könnyed és közvetlen hangvételt üt meg. Sajátos részleteket is megoszt, például azt, hogy fordításait egy nagyméretű, a Papéterie Joseph Gibert által gyártott füzetbe írta.

Eco a fejezetben az alkotás folyamatát érintő kérdéseit is megvillantja, többek között azt, hogy miként bánjon a latin szövegrészekkel – fordítsa-e őket, vagy hagyja meg eredeti formájukban.

A következő rész, a „Megjegyzés” címet viseli, és már az első sorokban rávilágít a mű szerkezetére: „Adso kézirata hét napra oszlik, mindegyik nap liturgikus órák szerinti szakaszokra tagolódik.” Ebben a fejezetben Eco részletesen ismerteti a liturgikus órák elnevezését és jelentőségét, tovább mélyítve az olvasó történelmi és kulturális tájékozottságát.

A „Prológus” már a regény lényegi részét alkotja, ahol a bibliai „Kezdetben vala az Ige…” szavak nyitják meg az elbeszélő őszinte vallomását. Az események jelen idejű monológ formájában tárulnak az olvasó elé, még közelebb hozva a történetet, amelyet az elbeszélő – immár idős korában – idéz fel. Az események tanújaként és részeseiként mesterével, Baskerville-i Vilmossal közösen élte át azokat. Ebben a fejezetben találkozunk a regény két kulcsfigurájával: Adso, a fiatal bencés novícius, önmagát mutatja be, míg tanítója, Vilmos, a ferences szerzetes és császári követ, rejtélyes és különös alak marad a leírások tükrében.

Adso pontosan meghatározza a cselekmény idejét – „az Úr 1327. évében” –, ugyanakkor a visszaemlékezés időpontját homály fedi, így az olvasó számára ismeretlen marad. Az apátság helyszíne szintén titokzatos, csupán annyit tudunk meg, hogy valahol az Appenninek egy eldugott vidékén fekszik.

Ez a bevezetés vezeti be az olvasót a középkor világába, ahol Adso a történelmi háttér részleteibe is bepillantást enged. Megismerhetjük Bajor Lajos és XXII. János pápa közötti hatalmi konfliktust, a ferencesek szegénységre épülő eszméit, valamint a kistestvérek bűncselekményeit és a dolciniánusok fosztogató tevékenységeit. Adso őszintén vall arról, hogy a történések szövevényében sokáig nem látott tisztán – novíciusként a politikai és vallási viszályok csak még bonyolultabbnak és megfoghatatlanabbnak tűntek számára. A regény során Adso többször is reflektál erre, előrevetítve az eseményeket és személyes megjegyzésekkel színesítve az elbeszélést.

A következő hét fejezet az apátságban töltött hét nap eseményeit követi nyomon, miközben a főszereplők a rejtélyes gyilkosságok szálait igyekeznek kibogozni. A nyomozás során egy homályos, fokozatosan kibontakozó küldetést is teljesíteni próbálnak. Adso – aki nem volt részese a megbízatás előkészítésének – csupán következtetések révén sejti meg Vilmos valódi szándékait, amelyek összefüggésben állnak a császár és egy avignoni találkozó terveivel.

A cselekményt a liturgikus órák ritmusa tagolja, ezek gyakran címként is megjelennek az egyes fejezetek élén. Amikor azonban a történések két imaidő között zajlanak, a napszakok elnevezései – például a vesperás és a kompletórium közötti időszak vagy az éjszaka – szolgálnak időbeli támpontként.

A regény ezzel a szerkezettel nemcsak a középkori szerzetesi élet szigorú rendjét idézi meg, hanem tovább mélyíti a történet misztikus, nyomasztó hangulatát is.

Az „Utolsó lap” című fejezetben ismét Adso hangja szólal meg, visszatérve a Prológus vallomásos, személyes hangvételéhez. Az elbeszélő őszinte stílusa nem csupán a történet lezárásáról gondoskodik, hanem saját életútjának végére is pontot tesz. Ezzel a regény két narratív szálát zárja le párhuzamosan.

Bár a keretes szerkezet lezártságot sugall, Eco szándékosan hagy megválaszolatlan kérdéseket az olvasó számára. Ezek a nyitott pontok – legyenek történelmi, irodalmi vagy műfaji természetűek – arra ösztönzik az olvasót, hogy tovább gondolkodjon a regény eseményein és azok valóságtartalmán. A kérdések akár a középkori történelem hitelességét, a szereplők jellemét vagy a történelmi regények műfaji határait is érinthetik, amelyekre maga a regény nem kínál egyértelmű válaszokat – ezt a feladatot olykor a történelemre bízza.

Eco a „Természetesen egy kézirat” című fejezetben részletesen feltárja a kézirat eredetét, megerősítve, hogy ő a történet harmadik feldolgozója és közvetítője. Ez a mozzanat még inkább kiemeli a regény fikciós jellegét, miközben finoman elmosódik a határ valóság és irodalom között.

A „Széljegyzetek A rózsa nevéhez” című részben Umberto Eco megpróbál választ adni a korábban felmerült kérdésekre – bár ezek a válaszok inkább ironikusak és játékosak, semmint egyértelmű megoldások. Eco a nyitott mű elvét helyezi középpontba, hangsúlyozva, hogy minden könyv végtelen értelmezési lehetőséget rejt magában.

Ahogy fogalmaz: minden mű nyitott, vagyis míg a kérdések hasonlóak lehetnek, a válaszok mindig különböznek. Az olvasó szerepe kulcsfontosságú: neki kell keresnie a megoldásokat és új értelmezéseket alkotnia. Eco kiemeli, hogy nincs nagyobb elismerés egy író számára, mint amikor az olvasók olyan jelentéstartalmakat fedeznek fel a műben, amelyekre maga az alkotó sem gondolt.

Ez a megközelítés nem csupán a regény gazdag rétegzettségét emeli ki, hanem arra is rávilágít, hogy a mű valódi élete az olvasók kezében folytatódik – minden új olvasat egy új perspektívát teremt.

Umberto Eco a szöveg és az alkotó viszonyát Michelangelo híres gondolatával érzékelteti: minden kőben ott rejlik a szobor, csupán le kell választani a felesleges részeket. Ezzel Eco arra világít rá, hogy az írás alapja a tudás, és a szöveg formálása kemény, kitartó munkát igényel. Az alkotás folyamata szerinte nem csupán ihlet kérdése – „a zsenialitás 20 százalék inspiráció és 80 százalék verejték”, ahogyan ő maga fogalmaz.

Eco részletesen elemzi az elbeszélő szerepét és annak hatását a történetre. Az elbeszélő nemcsak narrátor, hanem a cselekmény aktív résztvevője is, aki első személyben mesél a múltról. Ez a kettős nézőpont lehetővé teszi, hogy mindentudóként reflektáljon az eseményekre, előre- és visszautalásokkal teremtve összefüggéseket. Ezzel az eljárással az olvasó könnyebben értelmezheti a történet szövevényes fordulatait és mélyebb rétegeit.

Eco szavai rámutatnak arra, hogy az irodalom nem csupán művészi megnyilvánulás, hanem egyfajta mesterség, amelyhez elengedhetetlen a precizitás és a folyamatos szellemi munka.

A történelmi szál

A történet 1327-ben játszódik egy olasz bencés kolostor falai között, ahová Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és tanítványa, Adso Melk érkezik. Vilmos érkezésének célja egy fontos küldetés: előkészíteni egy találkozót, amely János XXII. pápa és a spirituális ferencesek, a fraticellik közötti vitás kérdéseket hivatott tisztázni.

A pápai udvar és a ferences rend között kiélezett teológiai ellentét feszül, amely az egyház birtoklási jogát érinti. A ferencesek – Jézus szegénységét követve – úgy vélik, az egyháznak nem szabad világi vagyont halmoznia. Ezzel szemben János XXII. határozottan ellenzi ezt a nézetet, mivel az egyház hatalmát és befolyását szorosan összekapcsolja az anyagi javak birtoklásával.

Ez a vallási és politikai konfliktus adja a történet hátterét, amely a kolostor falain belül rejtélyes események és gyilkosságok sorozatával fonódik össze.

A történet előrehaladtával Vilmos világossá teszi, hogy a konfliktus lényege a hatalomért folytatott harcra vezethető vissza. Bár mindkét fél érdekelt a békés megoldásban, egyikük sem hajlandó engedni álláspontjából.

Az egyházi vitákat tovább élezi a ferences rend és a császár közötti szoros szövetség, ami csak fokozza a pápa és a rend közötti feszültséget. Vilmos feladata, hogy előkészítse a tárgyalásokat János XXII. pápa és a ferencesek vezetője, Cesenai Mihály között. A megbeszélések helyszínéül a kolostor szolgálna, ahol az egyeztetések során szó esik a találkozó részleteiről – annak helyéről, lebonyolításáról és a vitás kérdések napirendre tűzéséről.

A pápai érdekeket a rettegett inkvizítor, Bernard Gui képviseli, aki nem a megbékélés híve. Gui célja, hogy meggyőzze a feleket: a pápa kizárólag Avignonban van biztonságban – más helyszínen az életét kockáztatná. Gui számára különösen kedvező, ha a tárgyalások Avignonban zajlanak, hiszen ezáltal Cesenai Mihály a pápai fennhatóság alá kerülne.

A kolostorban kibontakozó gyilkosságsorozat sötét árnyékot vet az eseményekre, és tovább bonyolítja a hatalmi játszmákat, újabb eszközként szolgálva az inkvizítor céljainak eléréséhez.

A titokzatos könyv

Vilmos szerepe a regényben túlmutat a diplomáciai küldetésen – egy titokzatos gyilkosságsorozat felderítése is rá hárul. A nyomozás szálai Burgosi Jorgehoz vezetnek, a kolostor egykori könyvtárosához, aki megvakulása ellenére továbbra is irányítja a könyvtár működését a háttérből. Az új könyvtáros, Hildesheimi Malakiás, csupán Jorge bábjaként cselekszik.

Bár Jorge elvesztette látását, kivételes memóriájának köszönhetően magabiztosan mozog az Aedificium nevű épületben – a kolostor konyhájának és a szkriptóriumnak otthont adó részlegben, ahol a szerzetesek kéziratokat másolnak. Jorge szélsőséges és dogmatikus nézeteket vall, és úgy véli, hogy azokat az írásokat, amelyek ellentmondanak a keresztény tanításoknak, el kell zárni az emberiség elől.

A középkori gondolkodás egyik kulcskérdése Arisztotelész Poétikájának második része, amely a tragédia és az eposz elemzése után a komédiával és a nevetéssel foglalkozott volna. A legenda szerint a mű egykor létezett, ám mára nyoma veszett, és egyetlen példánya sem maradt fenn.

Ez a rejtély – és a nevetéshez fűződő ellentmondásos középkori viszony – központi szerepet játszik a regény eseményeiben, fokozva a kolostor falai között zajló hatalmi és filozófiai küzdelmek feszültségét.

A középkorban a tudományos megismerés nem a kísérletezésen és mérésen alapult, hanem tekintélyelvű forrásokra támaszkodott. A tudósok a Biblia, az egyházatyák és Arisztotelész írásait kinyilatkoztatásként kezelték, és érveiket ezekből merítették. Arisztotelész, mint az egyik legnagyobb intellektuális tekintély, meghatározó szerepet játszott a korszak gondolkodásában.

Burgosi Jorge szemében a nevetés a legsúlyosabb bűnök egyike. Hite szerint a nevetés képes aláásni az ember tiszteletét a világ és Isten iránt, megfosztva az életet annak komolyságától és szentségétől. Az elveszettnek hitt Arisztotelész-mű épp ezzel a felfogással szemben állhatott volna, védelmezve a nevetés és a derű szerepét az emberi életben.

Ez a filozófiai ellentét a regény egyik központi konfliktusává válik, rámutatva a nevetés hatalmára és a középkori szellemi élet merev szabályaira.

A bűnesetek sora

A kolostor könyvtárának segédje, Arundeli Berengár egy rég elveszettnek hitt műre bukkan, amelyet azonnal magához vesz. Nem saját olvasás céljából teszi ezt, hanem hogy megmutassa a könyvet otrantói Adelmusnak, a fiatal és tehetséges fordítónak és grafikának. Berengár titkolt vonzalmat érez Adelmus iránt, akinek külseje különösen megragadja.

A könyv átadásáért cserébe Berengár egy személyes ellenszolgáltatást vár a fiútól. Adelmus, akit izgat a tiltott mű tartalma, elfogadja az ajánlatot. Ám az események után súlyos bűntudat kezd gyötörni. Gyónásra siet Burgosi Jorgehoz, a kolostor egykori könyvtárosához, aki azonban nem nyújt feloldozást. Sőt, szavaival annyira megfélemlíti Adelmust, hogy az végül önkívületi állapotban a toronyból a mélybe veti magát.

Nem sokkal később érkezik meg a kolostorba Baskerville-i Vilmos és tanítványa, Adso. A nyomozás közben Salvemeci Venantius is rábukkan a rejtélyes könyvre. Ekkor derül fény Jorge sötét tervére: a könyv lapjainak széleit mérgező fekete anyaggal vonatta be, amely halálos veszélyt jelent mindazokra, akik megpróbálják olvasni a tiltott szöveget.

Ez a végzetes titok vezeti el Vilmost a rejtélyek nyitjához, miközben a kolostor falai között egyre fokozódik a feszültség és a gyilkosságok sora.

A tragikus események során a szerzetesek figyelmen kívül hagyják, hogy a könyv lapjai összeragadtak. Olvasás közben megnyalják ujjukat, ezzel a gyorsan ható méreg a szervezetükbe jut. Salvemeci Venantius az egyik első áldozat: röviddel azután, hogy belelapoz a tiltott műbe, életét veszti. Holttestére Arundeli Berengár bukkan rá, aki – hogy elkerülje a gyanút – a testet egy vértől csöpögő hordóba rejti az Aedificium épületében.

Nem sokkal később azonban Berengár is beleolvas a könyvbe, majd rosszul lesz. Görcsök közepette a fürdőbe menekül, ahol később holtan találják. A halálos könyv végül Emmerani Severinus, a kolostor füvészének kezébe kerül, aki értesíti Baskerville-i Vilmost a felfedezésről. Mielőtt azonban Vilmos és tanítványa, Adso elérnék őt, Severinust Hildesheimi Malakiás – Jorge ösztönzésére – egy földgömbbel halálra sújtja.

Malakiás visszaszolgáltatja a könyvet Jorge kezébe, ezzel tovább szőve a rejtélyt és a kolostorban terjedő halálos fenyegetést. Vilmos azonban felfedi a gyilkos kilétét, és behatol a könyvtár labirintusszerű folyosóira. Az összecsapás során Jorge felismeri, hogy lelepleződött, ezért elkeseredett lépésre szánja el magát: felgyújtja a könyvtárat. A lángok gyorsan átterjednek, és a tűzvész végül az egész kolostort elpusztítja, magával ragadva a múlt titkait.

Bernardo Gui szerepe

Miközben Baskerville-i Vilmos a kolostorban zajló rejtélyes gyilkosságok után nyomoz, megérkezik Bernard Gui inkvizítor is, aki saját módszereivel igyekszik felgöngyölíteni az ügyet. Gui hamarosan gyanúsítottakat talál – noha nem azokat, akiket valójában keres. Figyelme Salvatore, a torz arcú, nehezen érthetően beszélő szerzetes, valamint barátja, Varageni Remigius, a kolostor konyhafőnöke felé fordul.

A két férfi sötét múltját Dolcino, az egyház ellen harcoló lázadó szerzeteshez fűződő kapcsolata árnyékolja be. Gui felfedi a múltjukat és letartóztatja őket. A vádak között feltűnik egy meg nem nevezett parasztlány is, akit boszorkánysággal gyanúsítanak. A lányt Salvatore és Remigius csempészte be a kolostorba, ahol a konyhafőnök ételért cserébe kihasználta őt.

Gui végül Avignonba szállítja a foglyokat, hogy ott ítélkezzenek felettük. Vilmos azonban értesül róla, hogy a lányt még az út során kivégzik, mielőtt bármilyen hivatalos ítélet születhetne.