Jorge Semprun: A nagy utazás olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések1 nap ezelőtt039 perc

Jorge Semprún, a spanyol származású, franciául író forradalmár-politikus, baloldali gondolkodó életművének egyik alappillére és legismertebb műve A nagy utazás, mely egy antifasiszta önéletrajzi történetet dolgoz fel. Semprún, aki a második világháború idején maquisard-ként harcolt, 1943-ban a Gestapo fogságába esett, majd a compiégne-i gyűjtőtáborba, végül a buchenwaldi koncentrációs táborba került. E szörnyű tapasztalatok meghatározták későbbi írói pályáját, melynek állandó témái közé a háború, az ellenállás és a koncentrációs táborok világa tartoznak.

A Nagy utazás megírását Semprún már 1945-ben elkezdte, ám a könyv csak tizenhat évvel később jelent meg. A mű megszületéséről így vallott: „Mindenképpen be kell fejeznem majd a könyvem, mert be kell fejezni, pedig tudom már, hogy fabatkát sem ér. Most még nem tudom elmondani ennek az utazásnak a történetét, várnom kell még, előbb el kell felejtenem az utazást, akkor talán el tudom majd mondani.”

Semprún nem kívánta, hogy emlékismétlővé váljon, és így fogalmazott: „Már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosként. Én nem akarok régi frontharcos lenni. Én a jövő frontharcosa vagyok.” Az író elítélte a jelenben való puszta létezés könnyed hozzáállását, így vallott: „Mert túlságosan könnyű semmit sem tudni, vagy úgy tenni, mintha semmit sem tudna az ember.” Ennek ellenére végül mégis a háború után felnövő új nemzedékhez fordult könyve ajánlásában.

Semprún életművének központjában mindig az emlékezés és a tanulságok levonása állt, amelyek segítségével a túlélés és az emberség értékeit igyekezett átadni olvasóinak.

Jorge Semprun: A nagy utazás olvasónapló

A regény keletkezésének hátterében Gérard találkozása állt Asconában Sigriddel, a német lánnyal, aki a jelen pillanatának él, és nem hajlandó a múlt terhét vállalni. Sigrid nem tudja, hogy a K. és Z. országainak koncentrációs táborait jelenti, holott akár Haas doktor lánya is lehetne.

A mű egy visszatekintő emlékezésfolyam, melyben Semprún a bonyolult folyamatokat és a történet több rétegét kívánja érzékeltetni. A regény motivikus szerkezete szabad asszociációkra épül, és tér- valamint időbeli váltásokkal, valamint éles nézőpontváltással zárul, mely a második, rövid fejezetben található.

A regény cselekménye négy fő idősíkon bontakozik ki. Középpontjában a compiégne-i gyűjtőtáborból Buchenwaldba vezető, négy napig tartó vonatút drámai eseményei állnak, különösen az utolsó huszonnégy óra, amely a holttestekkel zsúfolt marhavagonban játszódik, és amelynek végállomása az alagút vége: a megérkezés. E keretben a főhős korábbi élete is felidéződik: a hágai gyerekkor, a spanyol polgárháború, Gérard-Manuel menekülése Franciaországba és filozófiai tanulmányai. E jelenetek alátámasztják, hogy a jelen mindig a múlt szükségszerű következménye, és hogy ezen események megértése és értékelése elengedhetetlen az emlékezés folyamatában.

A regény harmadik szintje az utazás után következő eseményeket vetíti előre, amelyek a váratlanul, különösen jó állapotban átvészelt két év után következnek. Ide tartozik a tábor kívülről való perspektívája, a francia misszió lányainak látogatása, a bujkáló SS-ekkel való összetűzés, valamint az Eisenachban töltött idő és az asconai tó partján tett pihenés. Ebben a jövőből visszatekintő szinten előre- és hátrafelé mozgó idősíkok keverednek, ahogy például a következő mondatokban: „két évvel később, Asconában, eszembe jutott”, „még nem tudom, hogy meg fog halni”, „befejezem majd a könyvem”, „egyelőre nem mondom el”, „te magad is halott leszel” stb.

A regény negyedik szintje, vagyis a megírás ideje, a főcselekmény jelenéhez képest jövőbeli, harmadik idősíkot idéz fel, így a múlt folyamatosan beépül a relatív jelenbe. Minden egyes múltbeli esemény egységesen jelenik meg a főcselekmény perspektivikus ábrázolásában: az út és visszaút, az előzmények, a felszabadulás és a későbbi tapasztalatok többszörös áttételekkel és szimultán technikával kerülnek ábrázolásra.

A tér- és idősíkváltásokat a szűkös mozgástérben szabadon működő tudat, valamint a lidérces elcsigázottság és teljes kimerültség subjektíven érzékelteti, amit a százhúsz emberrel zsúfolt, lezárt vagon ad alapot: „hány nap telt el?”, „századok múltak el azóta”. A beszűkült térrel szemben a táguló idő motiválja a történetet, amelyet a helyzet, a fizikai és lelki állapot fokozásával használnak a főhős személyes tapasztalatai. Ez a folyamat nem csupán időbeli, hanem térbeli szempontból is dinamikusan változik, mivel a megpróbáltatások és kihívások között ingadozik, ami tovább fokozza a regény feszültségét és intenzitását.

Semprún művészetének középpontjában az emlékezés és az emberi sors mélységeinek felfedezése áll. A regényben ábrázolt történeti események és személyes élmények tükrében a múlt és a jelen kapcsolata nem csupán kronológiai, hanem szellemi és érzelmi dimenziókban is gazdag. Az idősíkok közötti váltások és a szimbolikus helyszínek használata lehetővé teszi, hogy a mű egy olyan komplex narratívát alkosson, amely nemcsak a túlélés és az emberség erejéről szól, hanem arról is, hogyan formálja az egyének és a társadalmak viszonya a múltjukhoz és jelenükhöz.

Az írói technikák és a narratív struktúra összetettsége lehetőséget ad arra, hogy az olvasók átéljék az elnyomás és a túlélés kettősségét, valamint megértsék a szabadság iránti vágy és az emberi méltóság védelmének fontosságát. Semprún művei által a történelem áldozatainak emléke megőrzi életben maradását, miközben kérdéseket vet fel arról, hogyan emlékezünk és mit tanulunk a múltból a jelen és a jövő számára.

A regény címe nem csupán a konkrét utazásra utal, hanem metaforikus értelemben egy időbeli utazást is sugall, amely a két tizennégy évnyi távlatban zajlik. A főhős visszautazik a lélekben a vonatútra, és ezzel együtt gyermekkori és ifjúkori élményeihez is. A második fejezetben, amikor megérkeznek, érezhető a narratíva váltása: Gérard már a semuri fiú halála után mesél harmadik személyben, miután elvesztette társát és vele az összetartozás érzését. Fizikai szenvedése olyan mértékben fokozódott, hogy öntudatlanságba süllyedt.

„A bajtársak halálával mi is meghalunk, és ezzel tagadjuk meg, ezzel semmisítjük meg a bajtársunk halálát, életünk értelmévé alakítva azt. Vége, vége az utazásnak, itt kell hagynom semuri bajtársamat. Vagyis ő hagyott el – egészen egyedül maradtam. Lefektetem a holttestét a vagon padlójára, mintha önnön elmúlt életemet helyezném oda, minden emléket, ami a hajdani világhoz kötődött. Mindaz, amit a véget nem érő nappalokon és éjszakákon elmondtam neki, az Hortieux-fivérek története, az auxerre-i börtönélet, Michel és Hans, a fiú, akit az othe-i erdőben fogtak el – mindaz, ami életem volt, elenyészik, mert ő már nincs itt. A semuri fiú meghalt, és most egészen egyedül maradtam.”

Semprún írása a múlt és jelen, valamint a személyes és történelmi események összefonódásának egyedülálló tükröződése. Ezzel a komplex narratívával mélyebb betekintést nyerhetünk az emberi sorsokba és az emlékezés fontosságába.

Semprún művészetében nemcsak az időkezelés emlékeztet Proust műveire, hanem számos közvetlen emlék és visszaemlékezés is központi szerepet kap. Gérard a vagonban hol Swann cselekményét próbálja rekonstruálni, mint egy absztrakciós gyakorlatot, hol pedig Marcellel azonosul. A kertajtó-csengő hangja gyermekkori emlékeket idéz fel benne, és a híres madeleine-sütemény motívuma is feltűnik, bár itt a fordított előjellel, fekete kenyérszeletekkel Asconában.

„Anyám süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor odaért az ínyemhez, megremegtem. Catherine asztalhoz hívta a társaságot. Oroszos vacsorát adott gépiesen beleharaptam a fekete kenyérbe, s akkor a kissé savanyú, fekete kenyér íze, s az, ahogy lassan rágtam a ragacsos, fekete kenyeret, nyers erővel hívta életre a csodálatos perceket, amikor” – idézte Gérard.

Ahogyan Proustnál, úgy Semprún műveiben is kiemelt szerepet kapnak az álmok (például Gérard vagonbeli zuhanás-rémálma, amely hasonlít a semuri fiú álmához) és a gyerekkori emlékek (mint Nijhoff hágai könyvkereskedése). Az író réteges időkezelési technikája lehetővé teszi a karakterek gazdag és folyamatos jellemrajzát, miközben filozófiai mélységet is ad a történetnek. Semprún nem ragaszkodik az egyszerű kronológiai rendhez, inkább motivikus szerkezetet alkalmaz, amelyben látszólagos gondolatáramlások és ismétlődő visszatérések segítenek megvilágítani a szabadság fogalmát és az identitás különböző aspektusainak problémáit.

„A mi történelmileg közös lényegünk, mindannyiunké, akiket 1943 folyamán letartóztattak, a szabadság” – emeli ki Semprún, miközben művében az önmegvalósítás lehetőségei és az identitás keresése is központi szerepet kap.

Semprún művészetében az önkéntelenül felidéződő emlékeket gyakran a helyzetek, reakciók és magatartások hasonlósága vagy ellentétessége váltja ki. Például a trieri kis náci, akit Gérard figyel, felidézi barátját, Hansot, miközben egy másik emléket is előhív: két fiatal francia partizán történetét, akik nem képesek kivégezni egy sebesült SS-t, mert nem azért harcoltak a háborúval szemben tizenhét évesen, hogy egy sebesültet megöljenek. Gérard örömmel jegyzi meg, hogy „a két fiatal partizán elkövette ezt az ostobaságot, mert ők lágy és tiszta szívvel kerülnek ki a háborúból.”

Semprún írásaiban rendet teremt a világ zűrzavarában, és önvizsgálattal kutatja, mi segítette át az embereket az embertelenségek túlélésében. Ő egy emlékező „homo moralis”, aki élethelyzeteket, jellemeket és tetteket emel ki, majd a felidézett sorsok alapján tisztázza a valódi értékeket. A kiélezett szituációkban megmutatkozó magatartásformák alapján csoportosítja és értékeli az embereket. A tábori környezetben az ember könnyen állattá válhat, ellophatja társai kenyerét, sőt akár a sírba is taszíthatja őket. Ugyanakkor Semprún szerint a tábori körülmények között is megmutatkozhat az ember legyőzhetetlen oldala, aki hajlandó utolsó erőforrásait is megosztani, hogy segítsen bajtársán.

„Nem a táborban lesz legyőzhetetlen állattá az ember. Amikor odakerül, már akkor is az. Társadalmi természetében már jelen van a lehetőség, öröktől fogva jelen. A tábor csupán végleges helyzeteket teremt.”

Semprún írásai lehetőséget adnak a társadalmi és emberi viszonyok mélyebb megértésére, miközben az emberi erkölcsi dilemmák és értékek az írói művek központi témájává válnak.

Semprún értékrendjében a legmélyebb elutasítást azok a személyek kapják, akik elvesztették emberi mivoltukat, és kegyetlenségük vagy ostobaságuk jellemzi őket. Ilyenek például a brutális SS-ek, akik „los, los”-t üvöltöznek, a letartóztatók, mint Haas doktor, a Gestapo tartományi főnöke, valamint mindenféle „boche”, azaz németek. Ezen kívül ide tartoznak az árulók és a gátlástalan önzők is, mint Vacheron, aki fogságában sem tartja fontosnak a tisztességet, vagy Ramaillet, aki éjszaka lopva eszi meg csomagjait, hogy ne kelljen megosztania cellatársaival. Ők valójában az igazi foglyok, mert menthetetlenek mindannyian.

A szabadság fogalmának pontosabb megértéséhez kulcsfontosságú szereplő a német börtönőr, akinek jelenléte kézzelfoghatóvá teszi az idebent és odakint relativitását. A rács két oldalán állók – a letartóztatók és a letartóztatottak – szabadsága, választási és döntési lehetőségei ebben a kontextusban megkérdőjeleződnek.

„Azért vagyok letartóztatva, mert szabad ember vagyok, mert szükségét éreztem, hogy éljek a szabadságommal, mert vállaltam ezt a szükségességet” – hangsúlyozza Gérard.

Semprún szerint azok nem lehetnek igazán szabadok, akik passzívan elviselik sorsukat, vagy értetlenül szenvednek. A vagonban elpusztuló öregember tanácstalan kérdése – „Hát értik ezt?” – visszatérő mottóként jelenik meg, felidézve a láger fertőtlenítőjében beszélgető belga szenátor és miniszter teljes értetlenségét. Azok számára, akik nem értik meg a múltat, a jelen borzalmai örökre felfoghatatlanok maradnak.

A tudatosan és szabadon döntő emberek sokfélesége különösen erőteljesen jelenik meg Semprún művében. Példaként említhető a compiégne-i menet csoportképe, amelyet Gérard egy ismeretlen férfi szemével szemlél, kölcsönzött tekintettel. A menet tagjai túlnyomórészt fiatalok, akik ruházatukból és megjelenésükből – vastag cipőkből, bőrzekékből, tüske szaggatta nadrágokból – egyértelműen azonosíthatók, mint maquisard-ok, azaz ellenálló harcosok. A menet erejét és emberi sokszínűségét szinte egy nyitott könyvként olvashatjuk, ahol minden egyes emberi sorsban egy tömör és bonyolult igazság rejlik. Ezek az emberek nem csupán véletlenül elfogott egyedek egy városi razzián, hanem olyanok, akik szabadon vállalták az egyenlőtlen küzdelmet, és az úton győztesek seregének érzetét keltették.

Gérard társai különböző jellemeket képviselnek, akik más-más döntéseket hoznak a kritikus helyzetekben. Az ő történetük is azt mutatja, hogy a józan ész és a helyes döntés nem egyetlen úton járható. Gérard életében mindig akadnak társak, akik segítenek neki, legyen szó Hans és Michel barátságáról, vagy azokról a történelmi eseményekről, amelyek végül szétválasztják őket – német zsidót, francia ellenállót és vörös spanyol fiút. A börtönben az othe-i erdei fiú, a vagonban pedig a semuri fiú lesz mellette, hiszen mindig van valaki, aki megosztja vele a sors terhét és segít, amikor minden reménytelennek tűnik. Ezek a történetek arra tanítanak, hogy mindig létezik valaki, aki kiemelkedik a névtelen tömegből, és irányt mutat a helyes úton.

Semprún emlékezéseiben számos tragikus esemény és személyes veszteség elevenedik meg, amelyek mély nyomot hagynak Gérard életében. A legfontosabb társak – mint Hans, Iréne és a semuri fiú – halála különösen megrázza, hiszen Gérard számára nem ismeretlen a halál és annak mindennapi jelenléte. A kivégzések drámai pillanatai, mint René Hortieux méltóságteljes halála, vagy az orosz fiatalember kötél általi kivégzése, fájdalmas és tragikus emlékeket idéznek fel.

Gérard reménykedik abban, hogy azok a fiúk, akiknek édesanyjuk a gyermekeik halálhírével mentegetőztek, nem haltak meg a háború borzalmai között. Ugyanakkor emlékeiben ott van a német börtönőr is, aki elfogadva sorsát, a frontra indul egy reménytelen helyzetben. Gérard számára ez a kérdés nem csupán egyéni tragédiákat, hanem a háború emberi súlyát és értelmetlenségét is szimbolizálja.

Semprún visszaemlékezései mélyen áthatják a háború kegyetlensége és a tragikus sorsok, amelyek mindvégig jelen vannak az emberi emlékezetben, mint felemelő, ugyanakkor szívszorító tanulságok a történelem egyik legborzasztóbb időszakából.

Gérard életútja több ponton párhuzamba állítható Semprun saját tapasztalataival: mindkét férfi életét az idegen földön való küzdelem és a változatos életállomások jellemzik, kezdve Spanyolországtól egészen Párizsig, az ellenállás világától a koncentrációs táborokig. Gérard nem csupán egy forradalmi szellemű intellektuális, hanem egy fejlett etikai érzékkel rendelkező harcos humanista is, aki számára mindig is fontos volt mások megértése és megértetése.

Számára a németek elleni harc nemcsak a külső ellenség legyőzését jelentette, hanem belső kihívást is, mivel képes volt emberséges szemmel nézni még ellenségeire is. Spanyolországban forradalmárként, Franciaországban idegenként érezhette magát, de önérzetes és kemény volt, soha nem adta fel küzdelmét az igazságért és az emberi méltóságért.

Élete során a társak és barátok mindig kulcsszerepet játszottak. Tragikus, hogy a Tabu-csoport pusztulásáról éppen a vagonban, az utolsó napon értesült, és a háború után is a barátaival, mint Michellel vagy Hans Freiberggel való nyomozások kísérték végig életét.

Gérard számára az emberek, akikkel találkozott, és azok sorsa mély benyomást gyakoroltak rá. Ilyen volt például a Vaugirard utcai zsidó nő esete is, aki saját elzárkózásával és bezárkózásával nem látta meg környezetében az embertársakban rejlő lehetőségeket. Gérard számára ez a helyzet azt mutatta, hogy az emberek gyakran saját magukat is kirekesztik, elzárkózva a segítségtől, ami tragikus következményekkel járhat.

Az életében szerzett tapasztalatok és átélt tragédiák mindig mély filozófiai és erkölcsi értékelést váltottak ki belőle, és ezek az élmények formálták őszinte humanista látásmódját és szemléletét.

Semprún személye és életműve számos szempontból fontos betekintést kínál a modern irodalom és a politikai élet világába egyaránt. Mint a spanyol kommunista párt által kizárt személy, politikai nézetei és világszemlélete jelentős változáson mentek keresztül az 1968-as események és a gulágok hírének hatására. Későbbi műveiben túllép a hagyományos realista regény formáin, de a megoldások, szerkezeti és stilisztikai elemek továbbra is hozzájárulnak „A nagy utazás” népszerűségéhez.

A semuri fiú, a regény egyik központi karaktere, élő példája annak, hogyan válhat valaki tehetős családból származó fiatalból hazafiasságot választó maquisard. Gyakorlatias megközelítése és egyszerű világlátása ellenére világos és éles véleményt formál fontos életkérdésekről. Utolsó mondata, „Ne hagyj el, pajtás!”, nem csupán az életben való kapaszkodás, hanem a másik emberhez való ragaszkodás mélyebb kifejeződése is, és egyúttal az érkezés motívumát is magában hordozza, amely átvitt értelemben a másik ember megtalálását jelenti.

Semprún életműve és Gérard története összességében kiemelkedő példája annak, hogyan formálják és mélyítik el a személyes tapasztalatok és a történelmi események az egyéni és kollektív emlékezetet egyaránt.