Szereplők:
Zéta – művelt, trák származású görög szolga
Priszkosz – római rétor, Zéta gazdája
Emőke – hun leányzó, Zéta szerelme
Dsidsia – szolgálólány a hun táborban
Attila – hunok vezére
Rika királyné – Attila felesége
Csáth – Emőke atyja, Attila bizalmasa
Oresztész, Edekosz stb. – hun vezérek
Szabad-Görög – felszabadult rabszolga a hun táborban
Vigilász – római tolmács
A „Láthatatlan ember” című regény, melyet Gárdonyi Géza írt és 1902-ben adtak ki először, Zéta, a trák származású, művelt görög fiatalember történetét meséli el. Zéta a szerelme, Emőke iránti vonzalma miatt a rabszolgaság nehézségeit is vállalja, hogy közel lehessen hozzá. A mű népszerűsége azon alapszik, hogy Zéta kalandja gazdag, élénk és természetes hangvételű, ami egyaránt vonzó a gyermek és felnőtt olvasók számára.
A regény címének titokzatossága az előszóban, amely utószóként is értelmezhető, kerül feloldásra. Gárdonyi ebben az előszóban felfedi: „Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki… Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” E szavakkal Gárdonyi saját magányos és sokak által félreismert személyiségére utal, jelezve, hogy igazi énjét sosem ismerhette meg teljesen a külvilág.
Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember olvasónapló
Az ötödik század közepén járunk, egy időszakban, amikor a Római Birodalom kettészakadt, és a világot a hunok uralják. Attila király hatalmas birodalma a Volgától a Rajnáig terjed, központjával Pannóniában, a Duna mentén. A korabeli Keletrómai Birodalom gyengekezű uralkodója, Theodóziusz, alárendelt helyzetben van Attilával szemben, aki szabadon szabja meg az adókat, melyeket a császárnak kell megfizetnie. A birodalom megmaradt részein az élet nehézkes: a szegénység elterjedt, az adók magasak.
A „Láthatatlan ember” című regény főszereplője, a tizenkét éves Zéta, egy rendkívül intelligens, több nyelven beszélő fiú, aki Konstantinápolyba hajózik édesapjával, ahol az apja a rabszolgapiacon válik meg tőle. Zéta első gazdája, Maksziminosz, gyerekek mellé játékszernek szánja, majd nyolc éven át Priszkosz szolgálatában áll. Bár lehetőséget kap a szabadságra, visszautasítja, hűséget tartva gazdájához. Később Priszkosz követeként követi gazdáját Attila birodalmába, hogy Róma ajándékait és néhány szökevényt elszállítsanak a hunok uralkodójának.
Útjuk során Zéta megismerkedik több hun méltósággal, és megpillantja Attila leányát, Emőkét is. Bár első találkozásukkor a lány nem gyakorol rá nagy hatást, később Zéta nem tudja elhessegetni Emőke iránt érzett vonzalmát. Közben megismerkedik Szabad-Göröggel, aki egykori görög rabszolgából lett szabad ember, miután bátran harcolt a hunok oldalán. Zéta hasonló sorsra vágyik. A történet egy másik szerelemi szállal is bővül, amikor kiderül, hogy Dsidsia, egy másik lány, reménytelenül szerelmes Zétába.
Zéta a szerelem rabszolgája lesz, és mindent megtesz, hogy a hunok között maradhasson, többek között hamis levelet ír Priszkosz nevében, melyben azt állítja, hogy már a Csáth családnál szolgál, és még Priszkosz aláírását is hamisítja. Miközben igyekszik alkalmazkodni a hunok életmódjához, ami eleinte könnyebbnek tűnik, mint valójában, Csáth, az új ura, először „kedves kutyájaként” kezeli, akit mindenütt magával visz, és akivel szórakoztatja magát, valamint segítségére van a mindennapi teendőkben. Egy alkalommal még hun öltözéket is ajándékoz neki.
A helyzet váratlan fordulatot vesz, amikor Konstantinápolyból érkező követek leleplezik, hogy Zéta által írt levél hamis. Csáth kezdetben haragos, de végül megbocsát a fiúnak és újra befogadja szolgálatába, ami tovább bonyolítja Zéta életét a hun birodalomban.
Attila, a hunok vezére, háborúhoz vezető okokat keres a Római Birodalom ellen, és egy régi házassági szerződés megsértésében találja meg a megfelelő indítékot. A hadüzenet következtében elindulnak a katonai előkészületek. Ismert, hogy a római sereget Aetius vezeti, Attila egykori ifjúkori barátja, aki nem csak kiváló stratéga, hanem mélyen ismeri a hun vezér gondolatait is. Közben több nép is csatlakozik a hunokhoz, együttes erővel próbálva legyőzni a meggyengült, de még mindig tekintélyes római birodalmat.
Zéta, a regény fiatal hőse, reméli, hogy hősiességét felismerve Csáth felszabadítja őt a rabszolgaságból a katalaunumi csata során, így lehetősége nyílna szabadon házasodni. Elszántan igyekszik a csatában ura mellett maradni, hogy az szemtanúja legyen bátorságának. Mindazonáltal, számára a legfontosabb cél továbbra is az, hogy életben maradjon a harcok során.
Zéta bátran áll helyt a csatában, ám urát hamar elveszíti. A katalaunumi ütközet után a holtak és sebesültek között ébred, kínzó lelki gyötrelmekkel és erős testi fájdalmakkal küszködve. Az éjszaka végére sem derül ki számára, hogy ki nyerte meg a csatát: a hunok vagy a rómaiak. A csatatér a haldoklók nyögésétől hangos, és emberi roncsok kószálnak szerteszét.
Zéta, miután a katalauni csata után több nyelven próbál segítséget kérni, a hunok között pestisesnek hitték, ezért senki nem segít rajta. Később csodás módon mégis megmenekül, amikor katalauni papok találnak rá és egy közeli templomba viszik, ahol meggyógyítják. Felépülése után megtudja, hogy ura, Attila életben van és Róma falainál tartózkodik. Csáth végül ajándékozza Zétát Attilának, így a fiú a hun vezér közvetlen szolgálatába állhat.
Attila, a hunok vezére új házastársat választ, ami lányát, Emőkét nagyon boldoggá teszi. Zéta azonban nem látja át, hogy Emőke valójában egy idealizált képbe szerelmes: azt képzeli, hogy ő Attila képzeletbeli kedvese. Az birodalom lakói éppen a királyi esküvőre készülődnek, amikor váratlanul rossz hír érkezik: Attila elhunyt.
Emőke és Dsidia, egy másik lány, arra kéri Zétát, hogy minél előbb távozzon a hun birodalomból. Zéta eleinte nem érti az okát, de mégis engedelmeskedik. Később rádöbben, hogy miért kellett elhagynia: a hunok hagyományai szerint a vezér halálakor szolgáit is eltemetik vele, de Emőke álcázta magát szolgának, hogy helyette őt temessék el.
Zéta karon fogja Dsidsiát, aki később a felesége lesz, és együtt menekülnek el a lángoló hun sátorvárosból Konstantinápolyba. A történetet Priszkosz, a krónikás idézi fel, amikor visszaemlékezéseit megírja.
