Daniel Defoe 1719-ben kiadott regénye, a „Robinson Crusoe”, az angol irodalom egyik meghatározó alkotása. Az epistoláris és didaktikus formában, első személyben elbeszélt történet a főhős, Robinson Kreutznaer kalandjait követi nyomon, aki egy hajótörést követően huszonnyolc éven át él egy Trinidadhoz közeli lakatlan szigeten.
A regény megírásához valószínűleg Alexander Selkirk története szolgált inspirációul, aki négy évet töltött a Csendes-óceáni Más a Tierra szigeten, amelyet 1966-ban Robinson Crusoe szigetének neveztek el. Defoe művére hatással lehetett továbbá ibn Tufajl „Hajj ibn Jakzán” című műve is, amely szintén egy lakatlan szigeten játszódik, valamint Robert Knox beszámolója, aki 1659-ben Ceylon királyának fogságába esett.
Daniel Defoe: Robinson Crusoe olvasónapló
A történet főhőse, Robinson, aki apja szándéka szerint jogi pályára lépett volna, ellenáll szülei akaratának. A kalandvágy és a tenger hívása erősebbnek bizonyul: az apja figyelmeztetései ellenére, aki szerint a választott út csendes és nyugodt életet ígér, Robinson inkább a bizonytalan jövőt választja. Nem tudja pontosan, mit keres, de a biztos élet helyett a kalandot választja. Mivel soha nem tanult mesterséget, és nem gondolt komolyan a jövőjére, teljesen az ismeretlenre bízza magát.
Egy barátja ráveszi, hogy szálljon fel egy hajóra, bár ez a döntés nem az ő tervei szerint alakul. Az első tengeri útjuk során heves viharba kerülnek, ekkor megfogadja, hogy soha többé nem hajózik. Azonban, amint a veszély elhárul, gyorsan elfelejti ígéretét. Hamarosan egy újabb viharba sodródnak, ahol a tisztek már a legrosszabbra készülnek. Bár megmenekülnek, Robinson kénytelen végignézni, ahogy a hajójuk elsüllyed. A kapitány figyelmezteti, hogy a tenger nem az ő útja, de Robinson nem akar hazamenni, hogy beismerje kudarcát.
Londonban egy hajóskapitánnyal köt barátságot, aki rábeszéli, hogy vele tartson Guinea partjai felé. Az út sikerrel zárul: Robinson 300 font sterlingért adja el az otthonról hozott aranyport, ami növeli a kalandvágyát és kapzsiságát. Most már semmi sem tartja vissza. Amikor hajóskapitány barátja meghal, Robinson újabb utat tervez Afrikába, de ezúttal kalózok támadják meg hajójukat, és a túlélőket foglyul ejtik, majd Szálehbe szállítják.
Robinson egy kalózkapitány rabszolgájává válik, de két évvel később, jelentős kockázatot vállalva, sikerül megszöknie. Az afrikai partok mentén hajózik, nem tudva, mit tartogat számára a jövő. Végül egy portugál hajó kapitánya menti meg, aki nagylelkűen és tisztességesen bánik vele, és nem kér ellenszolgáltatást a segítségéért. Brazíliába érkezve a kapitány megvásárolja Robinson rakományának egy részét 220 pezetáért.
Robinson új életet kezd Brazíliában: kezdetben egy cukornádültetvényen dolgozik, majd maga is ültetvényessé válik. Négy év alatt jelentős vagyonra tesz szert, de ahelyett, hogy megelégedne az elért biztonsággal, elfogadja ültetvényes társai ajánlatát. A terv szerint az állami monopóliumot kijátszva rabszolgákat szereznének ültetvényeik számára, és Robinson vállalja, hogy vezeti a hajót Guinea felé. Az üzlet ígéretes: anyagi befektetés nélkül ugyanannyi rabszolgát kapna a végén, mint társai.
1659. szeptember 1-jén, nyolc évvel azután, hogy először hajóra szállt, Robinson ismét útnak indul. A hajójuk egy pusztító vihar következtében zátonyra fut, és a legénység csónakokkal próbál menekülni, de a viharban csak Robinson éli túl. A túlélés öröme egyszerre tölti el boldogsággal és fájdalommal, hiszen minden társa odaveszett. Nincs ideje sem örömre, sem kétségbeesésre, mert újra a túlélés kihívásaival kell szembenéznie.
Robinson gyakorlati szemlélettel látott munkához a lakatlan szigeten, újrateremtve az európai civilizáció alapjait. Minden cselekedetét a pragmatizmus vezérelte. Amikor a csónakot a szárazföldre sodorta a víz, vissza tudott térni a hajóhoz, hogy összegyűjtse a még hasznosítható eszközöket.
Elsősorban élelmiszert, szerszámokat és munkához szükséges eszközöket vitt magával, különös jelentőséget tulajdonítva az ácsládának, amelyet egy hajórakomány aranynál is értékesebbnek talált. Emellett fegyvereket, lőszert és puskaport is zsákmányolt. Összesen tizenkétszer tért vissza a hajóra, hogy minél több használható holmit gyűjtsön, tudva, hogy a következő nagy vihar a hajó végleges pusztulását hozhatja.
Az utolsó alkalommal harminchat font értékű pénzre is bukkant. Első gondolata az volt, hogy az értékmentés hiábavaló: „Ó, mire való vagy te? Mit érsz számomra! Még annyit se, hogy a kezem nyújtsam érted.” Néhány pillanattal később mégis úgy döntött, hogy elteszi a pénzt, gondosan vászonba csomagolva. Ezt követően tutajt épített, készülve a sziget nyújtotta új kihívásokra.
Az elszigeteltségre készülve, Robinson minden döntését alapos megfontolás előzte meg. Az összegyűjtött holmikat azok gyakorlati értéke alapján mérlegelte, és emberhez méltó lakóhelyet teremtett magának. Egy olyan erődöt épített, amelyet sem ember, sem állat nem közelíthetett meg.
Robinson helyzetét rendkívüli józansággal és előrelátással értékelte, és írásban jegyezte fel élete jó és rossz eseményeit. Bár a szigeten teljesen egyedül élt, mindennapjait úgy szervezte meg, mintha a társadalmi normákhoz kellene alkalmazkodnia. „Rendszeresen beosztottam tennivalóimat, aszerint, hogy mi volt a feladatom” – írta naplójában.
A szigeten töltött idő megtanította számára, hogy a civilizáció gyökere a szükségszerűségben rejlik. A puritán erkölcsi normák mentén végzett célzott cselekvései mindig eredményt hoztak. Egyszer így töprengett: „Ha több gabonát vetettem volna, mint amennyit elfogyasztok, megrothadt volna. Ha több fát vágtam volna ki, mint amennyire szükségem van, ott heverne a földön!”
E felismerés nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a világ javai csak annyit érnek, amennyire az ember ténylegesen felhasználja őket, és hogy még a legkapzsibb ember is felhagyna mohóságával az ő helyzetében.
A szigeten töltött évek alatt Robinson élete és lelki világa mélyreható átalakuláson ment keresztül. Egyre tudatosabban formálta környezetét, miközben szembenézett múltbéli hibáival, és a megtisztulás útját a munkában és a vallásban találta meg.
Robinson életében új fejezet kezdődik, amikor felfedezi, hogy a szigetre kannibál bennszülöttek járnak át, hogy hadifoglyaikat elfogyasszák. Ekkor már huszonnégy éve él a szigeten, és elhatározza, hogy megszerzi első társát. Amikor a bennszülöttek éppen fel akarnak áldozni egy fiatal férfit, Robinson közbelép és megmenti őt. Mivel találkozásuk egy pénteki napon történik, a megmentettet Pénteknek nevezi el. Robinson fokozatosan megszelídíti új társát: Péntek lemond az emberevésről, megtanul angolul, ruhát kezd viselni, és szorgalmasan dolgozik.
Négy évvel később Robinson számára megnyílik a szabadulás lehetősége, amikor egy fellázadt hajó legénysége három embert, köztük a kapitányt és a kormányost, partra teszi a szigeten. Robinson és társai elfogják a lázadókat, visszafoglalják a hajót, és a lázadás vezetőit a szigeten hagyják. Robinson átadja nekik a szigeten végzett hosszú és kitartó munkájának eredményeit, és megosztja velük a túléléshez szükséges ismereteket.
Robinson hihetetlen küzdelme ezzel véget ér: 28 év, két hónap és 19 nap után hagyja el a szigetet.
