Örkény István: „Rózsakiállítás” olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések1 hét ezelőtt013 perc

Örkény István irodalmi művészete az abszurd humor sajátos alkalmazásában rejlik, amely mély, univerzális emberi témákban ölt testet. A Tóték című művében az író az emberi kiszolgáltatottságot és megalkuvást vizsgálja a felborult világrend kontextusában. A „Rózsakiállítás” című novellájában pedig a halált egy sajátos humorral közelíti meg. A halál mindennapi jelenléte és szimbolikus jelentősége a magyar hétköznapok szűk kereteiben nyeri el igazi értelmét, miközben a novella egyes jeleneteiben éppen ezen a feszültségen keresztül nevethetünk.

Örkény István: „Rózsakiállítás” olvasónapló

A Kádár-korszakban Kormos Áron filmrendező új projektjén dolgozott, amely a halál tematikáját kívánta feldolgozni, különös figyelmet szentelve a haldokló emberek halálhoz való viszonyának. A kényes téma miatt a rendező nehezen talált támogatókat, de végül a művelődésügyi miniszterhez fordult, aki meglepő módon engedélyezte a forgatást. Kormos már előzetesen elkezdte a szervezést, és három potenciális szereplőt választott ki, akikkel az utolsó napjaikat kívánta megörökíteni.

A projekt azonban váratlan fordulatot vett, amikor az engedélyezési folyamat miatt az első szereplő, aki eredetileg szerepet kapott, elhunyt. Ezt követően özvegye meséli el a férje utolsó napjait, amit Örkény István a kettős narráció révén egy rejtett humorforrásként ábrázol. A második szereplő, aki súlyos betegségben szenved, nem annyira saját halálától fél, mint inkább azon aggódik, hogy édesanyja hogyan boldogul majd nélküle. Ezért úgy dönt, hogy részt vesz a filmben, bízva abban, hogy anyagi támogatást biztosíthat számára a projekt.

A harmadik célszemély, a figyelemre méltó J. Nagy író és dramaturg, aki a film főszereplőjének régi barátja, Kormos Áron kérésére vállalja el a szerepet. Az idő múlásával azonban egyre inkább a saját halálának gondolata foglalkoztatja, ami végül szívproblémákhoz vezet, és kórházba kerül. J. Nagy számára a szerep nem csupán egy feladat, hanem fontos művészi kihívás, amely lehetőséget ad számára, hogy művészi identitását is kifejezze.

Ez a helyzet teret ad a szerzőnek arra, hogy Kormos és J. Nagy szavaival a művészet, az élet és a halál közötti összetett kapcsolatokat boncolgassa. A kisregény harmadik epizódja szinte teljes egészében párbeszéd formájában zajlik, és drámai jellegével a halál romantikus és pragmatikus értelmezését két ellentétes nézőpontból vizsgálja, miközben a narrátor egyik álláspontot sem öleli fel teljes mértékben.

J. Nagy halálával újabb komoly kihívás elé kerül a filmstáb, mivel az író és dramaturg nem hal meg „időre”, ezzel veszélyeztetve a film elkészítését. A problémát végül saját öngyilkosságával, szerepének drámai beteljesítésével oldja meg. Míg az első két haláleset inkább szociális problémákkal, mint művészeti kérdésekkel foglalkozik, J. Nagy esetében a spontaneitás és az előre megtervezett szerepjáték, vagyis a művészeti alkotás kérdése kerül előtérbe.

A második haláleset, amelyben egy halálra készülő nő a szegénység terheit cipelő családjára hagyja lakását, a szocializmus társadalomátalakítási szokásait és a kényszerű társbérletek, valamint a hamis értékrendek okozta konfliktusokat vizsgálja. Örkény István ebben az epizódban éles bírálatot fogalmaz meg a szocialista társadalmi gyakorlatokkal szemben, miközben a filmstáb mindezt részletesen próbálja rögzíteni kamerájával.

A mű címéhez is szorosan kapcsolódó epizód Mikóné, a halál küszöbén álló asszony életét ábrázolja. Mikóné a budafoki virágkertészetben dolgozik, és éppen egy rózsakiállításra készül kolléganőivel, amikor elérkezik az utolsó napja. Míg J. Nagynál a „szerep” művészi beteljesítése válik élet-halál kérdésévé, Mikóné esetében a művészet a hétköznapi tárgyak, például a rózsák formálásában nyer kifejezést, amely enyhíti az élet és halál közötti feszültséget.

A halál témáját a szerző helyzetkomikummal, gazdag nyelvi megoldásokkal és különféle rétegnyelvi elemekkel dolgozza fel. A kisregény utolsó epizódjában, bár a téma súlyossága miatt a humor háttérbe szorul, a pátosz nélküli, de mégis mélyen elgondolkodtató tárgyilagos hangvétel uralja a szereplők párbeszédét.

Örkény István a halál „objektív” ábrázolására tudatosan alkalmazza a művészi és tudományos reprezentációs formákat, mint a film és a televízió, amelyek közösségi élményt nyújtanak, hasonlóan Mészöly filmjéhez. A kisregény egyik jelenetében Mikóné felvétel közben külön üzenetet küld édesanyjának, amelyet az csak a műsor sugárzása után, tehát Mikóné halála után lát majd.

Örkény ezzel szembeállítja a halál kiszámíthatatlanságát a rendezés és szerkesztés manipulált természetével, megkérdőjelezve a filmes és televíziós objektivitás fogalmát. A korabeli kritikusok elismerték a regény esztétikai értékeit és az abszurd humor mesterségbeli megvalósítását, de kevésbé foglalkoztak a mű társadalmi és politikai kritikájával, amely a magyarországi élet elviselhetetlenségét is érzékelteti.

A „Rózsakiállítás” 1990-ben színpadi adaptációt is kapott Horkai István rendezésében, és a kisregényt számos nyelvre lefordították, nemzetközileg is publikálták.