Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én verselemzés

Ez a cím nélküli vers, melyet a költő 1906-ban publikált az „Új versek” című kötetében az előhang gyanánt, a világot megjárt és Párizsból újonnan hazatért költő lírai vallomása. A vers az új perspektívákkal gazdagodott alkotó írói szándékainak összefoglalását tárja az olvasó elé, amelyek között megtalálható a büszkeség, a hivatástudat, a hazaszeretet, valamint a magyarságtudat. A költő az első sorával azonosítható alkotása mély érzelmeket és erős nemzeti kötődést sugároz, reflektálva saját tapasztalataira és a hazához való viszonyára.

A költő az ars poeticájában körvonalazza saját feladatait: egyidejűleg kell képviselnie a magyarságot és a haladást, a modernséget és a nemzeti karakter megőrzését. Ady Endre számára az újdonság kiemelt jelentőséggel bír, mind egyéni, mind nemzeti szinten, ami a versben hat alkalommal is megjelenő „új” szó gyakori használatában is tükröződik. A költő hangsúlyozza a nyitottság és a változás fontosságát, kész mindenért vállalni, mivel úgy véli, a bezárkózás és a lemaradás veszélyezteti a magyarságot, kiszolgáltatva azt más népeknek. Ezt az elköteleződést szimbólumok sokaságán keresztül fejezi ki verseiben.

A verse első versszakában Góg és Magóg alakjai bukkannak fel, akik a legendák szerint egy harcias északi nép királyai voltak. E nép ellen Nagy Sándor kőfallal és érckapukkal védte birodalmát, így zárta őket a hegyek közé, hogy megóvja területeit a támadásoktól. A középkori fordítások során Góg és Magóg neve a szkítákkal fonódott össze, mely kapcsolat Anonymust arra késztette, hogy a magyarok őseiként azonosítsa őket. A költő e történelmi és mitikus elemeket felhasználva mélyebb rétegeket és jelentéseket épít verseibe.

A vers második versszakában a magyarok bejövetelét Verecke szimbolizálja, mely az ősi magyarságtudat vállalását és az új kezdeményezések bevezetésének felelősségét egyaránt magában foglalja. Ebben a kontextusban Dévény mint a nyugati szelek akadálytalan beáramlását lehetővé tevő kapu jelenik meg az Alpok és a Kárpátok között. Ady Endre a Kárpát-medencét ilyen nyitott, határok nélküli területként ábrázolja, ahol újító szándékai akadálytalanul érvényesülhetnek, hasonlóan a történelmi határátlépésekhez.

A harmadik versszakban Vazul szerepeltetése kihívásokat vetett fel az értelmezők számára: viták alakultak ki arról, hogy hogyan képviselheti a pogány lázadót az újítás jegyében. Amikor is ő Szent István király ellen lázadt, akinek intézkedései nélkül a magyarság talán nem maradt volna fenn. Ady Endre számára azonban nem a történelmi szerep volt a meghatározó, hanem annak a XX. század eleji következményei. Ady, szemben az akkori állam és egyház Szent Istvánra hivatkozó, látszólag rendíthetetlen és elnyomó hatalmával, magát is egyfajta pogány lázadónak látta, aki az ősi, romlatlan magyarságot képviselte.

A negyedik versszakban a Pusztaszer említése szimbolikus jelentőséggel bír. A hagyományok szerint a honfoglaló magyarok itt tartották meg az első országgyűlésüket, amely a magyar történelemben a régi rendszer képviseletét jelentette, és ellenezte az újításokat. A vers így Ady Endre számára nem csupán költészeti eszköz, hanem egyfajta magatartási iránytű is, amely a helyesnek ítélt útmutatást nyújtja. Ady költészetében a reménytelenség növekedésével egyenes arányban áll a küzdésvágy: a „mégis győztes” kifejezés ezt az elszántságot tükrözi, amely műveinek meghatározó eleme.