Kemény Zsigmond: A rajongók olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések3 nap ezelőtt033 perc

Báró Kemény Zsigmond (1814-1875), a magyar irodalom egyik meghatározó alakja, műveivel jelentős lépést tett afelé, hogy a magyar regényírás felérjen a korabeli európai nagyepika színvonalára. Politikai pályafutása és publicisztikai tevékenysége mellett Kemény tudatosan formálta a magyar nemzeti önismeretet és emlékezetet, mély hatást gyakorolva a magyar irodalmi és kulturális diskurzusra.

Első regényei a lélekábrázolás aprólékos és árnyalt módjával vívták ki a figyelmet. Szereplői, akik szenvedélyes küzdelmeiken keresztül bontakoznak ki, nemcsak a társadalmi és történelmi környezet hatására formálódnak, hanem személyes tragédiáik is meghatározó tényezővé válnak. A regények e komplex ábrázolásmódja különösen jellemző volt Kemény pályája csúcsán írt történelmi műveire, melyek elsősorban Erdélyben játszódnak, ahol a két nagyhatalom közötti politikai egyensúlyozás és a nemzetiségi, vallási ellentétek összefonódása adja a hátteret.

A történelmi regények, így a „Rajongók” című műve is, a társadalmi és személyes küzdelmek három, egymásra épülő szféráját mutatják be. Az első oldalak egy részletes és érzékletes korrajzot nyújtanak a harmincéves vallásháború idejére, egy olyan időszakba vezetve a olvasót, amely az európai béke és politikai stabilitás megingásának tragikus és szeszélyes fordulatait tartalmazza. Az ilyen ábrázolásmód Kemény regényeiben nemcsak a történelem, hanem az emberi lélek mélységeit is képes megragadni, miközben a hősök személyes céljaik elérése érdekében harcolnak a társadalmi és történelmi ellentétek árnyékában.

Kemény Zsigmond tehát nem csupán a magyar regényírás egyik alapítója, hanem olyan író is, aki műveivel a nemzeti identitás megformálásában és az irodalom műfajának fejlődésében is meghatározó szerepet játszott.

Szereplők:

I. Rákóczi György fejedelem
II. Rákóczi György
Kassai Elemér
Pécsi Debóra
Pécsi Simon
Kassai István
A Thyatírai Angyal, Szőke Pista, Laczkó István
Báthory Zsófia
Zülfikár Ibn Abdul-Vahab
Bodó Klára
Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony

Kemény Zsigmond: A rajongók olvasónapló

A regény cselekménye 1638 végén veszi kezdetét, amikor a vallásszabadságért folytatott küzdelem egy még sötétebb és reménytelenebb korszakba érkezik. Ebben a kaotikus és feszültségekkel terhelt időszakban a második szint szereplői – az erdélyi társadalom különböző rétegei, valamint a politikai és vallási hatalmak – éppúgy harcolnak saját túlélésükért, mint egyéni érdekeik érvényesítéséért.

II. Rákóczi György fejedelmi uralkodása alatt a politika kettős arca jól megfigyelhető volt. Miközben a császári hatalom és a katolikus befolyású Magyarország ellen az evangélikusok védelmezőjeként lépett fel, addig saját felekezeti kisebbségeivel szemben egy rendkívül elnyomó, kíméletlen politikát folytatott.

A vallási kérdések mögött nemcsak vallási, hanem egyértelműen politikai célok álltak. Ezeket az ambíciókat személyes erények és hibák, valamint szélsőséges indulatok is kísérték, melyek mélyebb rétegeiben a hatalomért vívott küzdelmet tükrözték.

A regény középpontjában két kulcsfontosságú karakter áll, akik a mű szerkezeti sajátosságai miatt sosem találkoznak személyesen. Az egyikük Pécsi Simon, a politikai élettől visszavonult, tekintélyes férfi, Bethlen Gábor egykori kancellárja. Ellensúlyaként Kassai István, a jelenlegi politikai élet meghatározó alakja jelenik meg, akit „címnélküli kancellárként” is emlegetnek, és aki a fejedelem tanácsadója. Kettőjük között feszülő ellentét főként Kassai túlzó vagyonszerzési vágyából és gyűlöletéből fakad. A férfi mindenáron el akarja venni Pécsi Simon birtokait, miközben politikai és személyes tekintélyét is meg akarja semmisíteni.

Kassai egy másik szinten is próbál előnyöket kovácsolni magának. Egy korábbi döntésével örökbe fogadta Kassai Elemért, unokaöccsét, csupán azért, mert a fiatal férfi Pécsi Deborah szerelmese volt, aki jelentős hozományt hozhatott volna a családba. Pécsi Simon azonban átlátott ellenfele szándékain, és Elemért végül nemkívánatos személlyé nyilvánította.

Kassai István második, a regény cselekményét meghatározó lépése során sikerült elérnie, hogy az erdélyi fejedelem 1638. december 21-én kiadja a szombatosok „fő- és jószágvesztéséről” szóló rendeletet. A közvélemény hamarosan rájön az igazságra: Kassai a szombatosok ügyét felhasználva akarja aláásni Pécsi Simon pozícióját, tudván, hogy ellenfele kapcsolatot ápol ezzel a szektával. Az események irányítása érdekében Kassai István egy szombatos papot, Laczkó Istvánt hálózott be, akit zsarolással kémkedésre kényszerített.

A regény középső részében az író ügyesen bontja ki az eseményeket, időbeli ugrásokkal haladva előre és vissza, miközben részletesen bemutatja minden jelentős szereplő nézőpontját és motivációit. A belső monológ formáját gyakran alkalmazza, így követhetjük Laczkó István, Klára, Elemér és Deborah érzelmi vívódásait, melyek nemcsak az események előzményeit, hanem azok következményeit is tükrözik.

Kassai István és Pécsi Simon közötti ellentét egyre inkább kiéleződik a regény során. Elemér, aki kénytelen lemondani szerelméről, elhagyja a gyulafehérvári udvart, és csatlakozik a mezővári csapatokhoz, amelyek a Pécsi birtokok környékén tevékenykednek. Elemér távozása után Gyulai Ferenc lép előtérbe, aki átveszi barátja szerepét, mind a Pécsi-házban, mind pedig a fejedelmi udvarban. Laczkó István, súlyos bűntudattal, a jobbágysorsot választja, és mindent megtesz, hogy helyrehozza korábbi hibáit.

Felesége, Bodó Klára, hősies küzdelmet vív a sors ellen: belép a fejedelmi udvarba, és Lórántffy Zsuzsanna személyes támogatásával majdnem sikerül kimenekítenie férjét Kassai István hatalmából. Pécsi Simon és Deborah mindeközben csendesen élik mindennapjaikat, mint a történések elszenvedői, nem küzdve sorsukkal. A pár közötti beszélgetések jelentik a regény eszmei csúcspontját. A háttérben, mint a történet végső fordulatot hozó tényező, Báthory Zsófia hercegnő és ifjabb Rákóczi György esküvője körüli események készülődnek.

A történet csúcspontját a szombatosok andrásfalvi találkozója jelenti. Pécsi Simon célja, hogy a gyűlésen mérsékelje a szélsőséges indulatokat, és intse a „rajongókat” a mértékletességre. Ezzel szemben Kassai István az indulatok felkorbácsolására törekszik, miközben levélben értesíti az erdélyi főbírót a kialakulóban lévő veszélyes helyzetről. A nemzetközi politikai fejlemények, amelyek a magyar király elleni támadást vetítenek előre, valamelyest mérséklik a felekezetek elleni fellépést Erdélyben. Kassai azonban azt reméli, hogy Balázsfalván zavargások törnek ki, amelyek kedveznek érdekeinek.

A válság csúcspontján tragikus események sora bontakozik ki. A szombatosok fanatizmusa és a szerencsétlen véletlenek tömeghisztériát váltanak ki, melynek első áldozata Kassai Elemér lesz, aki a gyűlésen a békét próbálta közvetíteni. Laczkó István is életét veszíti. Elemér halála Kassai István számára súlyos veszteséget jelent, és már csak a kapzsisága marad, amelyet Pécsi birtokának megszerzésével kíván kielégíteni, különösen az andrásfalvi uradalom révén.

A végkifejletben ismét beleszól a sors, ezúttal a házasulandó fejedelmi pár, Zsófia és ifjabb Rákóczi György kapcsolatán keresztül. Zsófia esküvői ajándéka révén Gyulai Ferenc lesz a Pécsi-birtok új ura, és elnyeri Deborah kezét is, bár valójában ő Bodó Klára iránt táplál vonzalmat. Laczkó István özvegye, Klára új életcélt talál, amikor Rápolton, férje utolsó otthonában a szegények és betegek gondozásába kezd. Miközben a török szultán jóváhagyja az „evangélikus rendek sérelmeinek orvoslására indítandó hadjáratot”, Kassai István politikailag kiszorul, kegyvesztetté válik, míg Pécsi Simon ismét visszanyeri a fejedelem jóindulatát. Kassai, az „ítélőmester” nem sokkal később elhunyt.

A mű fő üzenete, hogy az emberi sors kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan. A világunk felett uralkodó kérlelhetetlen törvények egy bonyolult erőrendszer részeként működnek, melyekhez alkalmazkodni szükséges, befolyásolni azonban lehetetlen. E törvények gyakran azokkal a legszigorúbban bánnak, akik a leginkább próbálnak velük szembeszállni, különösen a fanatikusokkal és a szenvedélyeik vagy vágyaik által hajtott „rajongókkal”.

A tragikus hibának számító „hübrisz” különös jelentőséget kap Kemény Zsigmond világképében, amely szerint minden szélsőség, elhivatottság és elbizakodottság a sors kihívásának tekinthető. Ez a világnézet az 1849-es forradalom tanulságaiban gyökerezik, amelyek mély hatást gyakoroltak Kemény Zsigmond történelem- és sorsfelfogására, különösen a szabadságharc tragikus kimenetele révén.

Kemény Zsigmond szerint az erkölcsi elkötelezettség sem biztosítja a kiemelkedést; a legjobb emberek is ugyanúgy elszenvedik a sors csapásait, mint a legrosszabbak. Kassai Elemér például tisztességes és becsületes fiatal férfi, míg Pécsi Simon önzetlen és nagylelkű, mégis mindketten áldozatul esnek az elkerülhetetlen törvényeknek. Sőt, éppen lelki tisztességük és jóságuk vezet el őket a veszélyhez.

Elemér esetében ez a végzetes kimenetelt eredményezi. Az ellentétes példa is megjelenik: Kassai István, a machiavellista számításokkal dolgozó, lelkiismeret nélküli intrikus szintén a véletlenek játékszerévé válik, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatokig magabiztosan és céltudatosan irányítja saját sorsát.

A sors szerepe különösen tragikusan jelenik meg a megmerevedett társadalmi rendben, amely nemcsak Kemény Zsigmond korában, hanem napjainkban is jellemző a magyar történelmi viszonyokra. A származás által meghatározott úttól való eltérés gyakran végzetes következményekkel jár, legyen szó akár Szőke Pista, akár Pécsi Simon sorsáról.

A Rajongók című mű szereplői többnyire tragikus hősökké válnak, bár akad néhány kivétel is. Kiemelkedik Lórántffy Zsuzsanna, a fejedelemasszony, aki „a sors fölött áll, szilárd jellemként” jelenik meg a történetben. Bár Rákóczi György fejedelem is szerepel a műben, ő mégsem áll olyan középpontban, mint más karakterek.

Bodó Klára, aki a fejedelemasszonyhoz hasonló magasságokba emelkedik, egyedül maradva is képes gondoskodni gyermekeiről és helytállni a válságos helyzetekben. Klára életútja azonban személyes küzdelmeket is magában hordoz: míg külső körülmények ellenére saját világot teremt, férje tragédiája őt is sújtja. A társadalomból való kivonulás, a világi boldogságról való lemondás és a szegények, betegek segítése egyfajta életvereségként jelenik meg számára. Mégis, ő az egyetlen, aki tiszta erkölcsi értékei szerint képes élni, míg a többi szereplő számára még ez a részsiker is elérhetetlen.

A regényben másik karaktertípus is megjelenik, akik elkerülik a végzet szeszélyeit: ők a sodródó alakok, vagyis a „gyermekkedélyek” csoportjába tartoznak. Ezek a szereplők nem rendelkeznek határozott törekvésekkel, így nem ütköznek a törvényekkel, de vágyaik sem teljesülnek. Gyulai Pál például a szerencsés véletleneknek köszönhetően emelkedik magasabb rangra és szerez gyönyörű feleséget, bár ő az egyetlen fiatalember, akit hidegen hagy Sáron Rózsájának bája. Ehelyett egyre erősebb, de reménytelen vonzalmat érez Bodó Klára iránt.

Laczkó István gyenge jellemű személyiség, a legkevésbé akaraterős szombatos, így könnyen válik Kassai manipulálható eszközévé. Azonban amikor önérzetre ébred, tragikus sorsú hősök táborába lép, és megpróbálja megváltoztatni helyzetét. Hősies cselekedete a szombatosok gyűlésén hatástalan marad, mivel a helyszínre betörő nemesek és hajdúk egyszerűen lemészárolják őt. A regény szerint az ő eredendő bűne a saját származása megtagadása volt: koldusból lett gazdag lelkész, ami végül a végzetét hozta.

Pécsi Simon, aki szűcsmester fiaként vált mágnássá Bethlen Gábor idején, politikai ellenfelei irigységét és gőgjét váltotta ki, amit Kassai szerint „a nagyok közé tolakodásnak” tekintettek, és sorsának büntetéseként értékeltek. Kortársai között kiemelkedett, ami szintén bűnnek számított: tudatosan élt, jártasságot szerzett a tudományokban és a csillagjóslásban, szent énekeket szerzett és énekelt, valamint szívesen látta vendégül az idegen utazókat. Emellett pártfogolta a szombatos szektát is. Gazdag „Epicur”-ként, ábrándos és előítéletes emberként élt szilárd életelvek szerint, amit végül be kellett látnia: egész élete félrevezetett volt.

Pécsi Deborah a saját sorsrontóik közé tartozik. Élete azért futott zátonyra, mert engedett imádott apja kérésének, és feláldozta szerelmi boldogságát. Tiszta gyermeki szeretete végül tragikus sorsra ítélte őt. Az igaz érzelmek elfojtása azok bűne, akik elveszítik önmagukat. Deborah nem tudott uralkodni érzelmein, megrökönyödött Gyulai Ferenc hidegségén, és belemerült annak sóvárgásába. Érzelmeit gyakran felülírták szeszélyei, büszkesége győzte le, de a szeszély és büszkeség által keltett hamis érzések gyorsan felváltották a valódiakat. Ő egy boldogtalanságra ítélt karakter.

Kassai Elemér erkölcsi és kötelességtudó jelleme végül áldozatává válik, vesztét pedig nagybátyjával, Kassai Istvánnal való kapcsolata okozza. „Jellemétől idegenkedtem, a kincse iránt nem vágyakoztam, és bár tudtam, hogy Pécsinek halálos ellensége, nem volt szívem visszautasítani a gyűlölt öreget” – írja Elemér. A fiatal férfi tudomásul veszi sorsának csapását, amely Deborah elfordulásában nyilvánul meg, majd megpróbálja kivonni magát nagybátyja, valamint sorsa hatóköréből, de ebben nem jár sikerrel.

Kassai István a történet negatív főszereplője, aki az író jellemtipológiai megfogalmazása szerint az „önmagukat szétzúzók” közé tartozik. Bűnei az irigység, kapzsiság és önhittség. Ő maga, valamint a szombatosok közül sokan elvakult „rajongók”, az „erény szörnyetegei”, akiknek bukása nemcsak saját magukat, hanem ártatlan embertársak halálát is magával hozza. A nép rendkívül ingatag és befolyásolható, Kassai felbujtására vagy Pécsi Simon pénzszórására könnyen bármelyik oldalra hangolható.

A magyar irodalmi és tudományos nyelv az 1830-as évektől kezdődően jelentős fejlődésnek indult, amit elsősorban az újabb nyelvújítási mozgalom és a népnyelv alkalmazása hozott magával. A költészet ebben az időszakban gyorsabb ütemben fejlődött, mint a próza, és Kemény Zsigmond mesterien építette be romantikus poézis elemeit stílusába, kihasználva annak gazdag és változatos eszköztárát. Szokatlan szókapcsolatai és új asszociációi lehetővé tették számára, hogy kifejezze a lélek rezdüléseit, valamint erkölcsi, gondolati és érzelmi reflexióit. Külön figyelmet szentelt a plasztikus ábrázolásnak.

Regényeiben a harag és szeretet hullámai mozgatják a cselekményt. Epikája magas szintű líraisággal jellemezhető, ahol a hangulati elemek kulcsszerepet kaptak. Kemény Zsigmond elsődleges célja az egyén és a világ közötti összefüggések feltárása volt. Elbeszélői stílusa rendkívül változatos: az objektív tárgyilagosságtól a hősök érzelmi világába való beleélésen át a reflexiók és részletes jellemzések is megjelennek. A narráció, a monológ, a párbeszéd, valamint az átképzelés és jelenetezés mind fontos szerepet kaptak regényeiben, biztosítva ezzel a sokszínű előadásmódot.