Márai Sándor „Egy polgár vallomásai” című művével robbant be a magyar irodalmi életbe, melynek első kötete 1934-ben, második kötete pedig egy évvel később jelent meg. A mű az epika legintimebb ágait képviseli, napló- és önéletrajzi elemeket ötvözve. A cím is az önéletrajzi vonatkozásokra utal, melyek az olvasók számára különösen megnyilvánulnak, annak ellenére, hogy a kronológiai sorrend nem következetes, és az elbeszélt időszakokból hiányoznak a háborús és forradalmi évek.
Márai Sándor, noha rendszeres naplóírói gyakorlatát csak az 1940-es évektől kezdte, „Egy polgár vallomásai” című művében már korán bemutatja a műfaj egy sajátos változatát, különösen annak második kötetében. Későbbi naplóbejegyzései már nem csupán életrajzi eseményeket rögzítenek, hanem inkább szellemi megfigyelésekre és ezek elmélyült elemzésére fókuszálnak, ami szerves részét képezte újságírói tevékenységének is.
Az első kötet mégis ennél többet nyújt: a „valódi” kassai polgárság társadalomrajzát kínálja az olvasóknak, bemutatva egy olyan társadalmi réteg személyiség- és közösségfejlődését, amelynek megszakadása már az első kötet hangulatát is meghatározza, míg a második kötetben az elbeszélés a befejezettség élményével válik teljessé.
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai olvasónapló
Első kötet
I. A ház és lakói, a lakás, a város.
II. A család, az ősök, a rokonok.
III. Az iskola, a tanárok, a fiúk.
IV. Az elbeszélő lázadása, az első pesti tanév, 1914 nyara.
Második kötet
I. Keret: utazás Párizsba. Németországi évek. Leipzig, Frankfurt.
II. Németországi évek: Berlin. Házasság.
III. Párizsi évek. Olaszországi hónapok.
IV. Utazások: Damaszkusz, London, Genf. Hazatérés Budapestre, egzisztenciateremtés. Az apa halála.
A kötet 4-4 része további 11-12 fejezetre tagolódik, igen arányosan, egy- egy fejezet általában 3-4 könyvoldalnyi.
Az elbeszélő vallomásai a regény főszereplőjének személyiségfejlődését mutatják be, aki a 20. század viharos körülményei között formálódik meg, ellenáll a különböző, gyakran ellentétes hatásoknak, és végül megtalálja azt az utat és hivatást, amelyen keresztül saját identitását kifejezve önmagára talál. Így válik felnőtté, íróvá, polgárrá, európaivá és magyarrá.
A regényben ezek a fogalmak válnak a legfőbb értékké az elbeszélő számára, még akkor is, ha ez önfegyelmezést és lemondásokat is jelent. Bár a gyermekkor látszólagos védettsége és az ifjúság szabadsága vonzóbbnak tűnhet a felnőttkor szigorú kötelmeinél, a történet szerint éppen ezek a kötelmek nyújtanak igazán értelmet az életnek. Az elbeszélő a történet során újságíróként és íróként találja meg önmagát.
Már fiatalon az írói pálya csábította az elbeszélőt, aki családi ellenállásokat is le kellett küzdenie, miközben saját tehetségének mélységét és jellegét még nem ismerte fel teljesen. Németországba érkezett fiatal költőjelöltként és újságíróként, ahol meglepően gyorsan ért el újságírói sikereket.
Azonban hosszú évek teltek el, míg egy belső sugallat hatására úgy döntött, hogy elsősorban mint szépíró kell kiteljesednie. Ez az ösztönös, mégis következetes törekvés a mű második részének központi motívumává válik. Az elbeszélő sikerei és biztos nyugati életkörülményei ellenére döntő fordulatot jelentett számára a felismerés, hogy „író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt.”
Ez az elhatározás vezette vissza az elbeszélőt hazájába, évtizedekkel később, amikor már kiválóan írt németül, de az idegen nyelv mégis olyannyira idegenné vált számára, hogy végül megrémülve fordult vissza a magyar anyanyelvéhez.
Számára az írás erkölcsi kötelességként és elkerülhetetlen személyes feladatként jelent meg, még akkor is, ha úgy érezte: „az író megbukott, tekintélye megrendült, szavaira már senki sem figyel. […] Az irodalom elvesztette erkölcsi befolyását. A legmélyebb versek, a legégetőbb drámai felvetések, az epikai igazságosztó ereje sem képes már változtatni az emberi sorsokon. Az író nem tud beleszólni a kor folyamataiba; hallgatják, tapsolnak neki, majd elfelejtik, mintha csak egy utcai mutatványos lenne.”
Az írói pálya alakulása során az elbeszélőt folyamatosan foglalkoztatta az élet és az irodalom közötti kapcsolat kérdése. Mint fiatal újságíró, kezdetben az „életet” és a szenzációkat kereste, azonban idővel rájött, hogy „az élet az író számára gyanús anyag, amelyet csak óvatosan és előkészítve szabad felhasználni.” Az írás, Osvát Ernő szavaival élve, életformává vált számára.
Az első kötetben a személyiségfejlődés ívét a kisfiúból lett kamasz lázadása is meghatározza az iskolai nevelők és a szülői ház ellen, azonban a történet igazán a második kötetben bontakozik ki, amikor az elbeszélő a védelmező otthonból a zord világba lép ki.
A vallomás személyes hangvételét az első személyű előadásmód is sugallhatná, de a mű címe, az „egy polgár” kifejezés általánosít és bárki lehetne belőle a társadalmi rétegen belül. Ez a megfogalmazás nemcsak az önéletrajzi vonatkozásoktól távolodik el, hanem a regényes jellegét is erősíti.
Fontos kiemelni, hogy az elbeszélő és az író személye nem azonos, még ha az életrajzi tények egyezése ezt sugallná is. Az eltérések és a személyes jegyzetek, amelyek szerint a mű szereplői kitalált alakok, még inkább alátámasztják, hogy „Egy polgár vallomásai” akár regényként is olvasható. A mű a háború dúlta kor egy nemzedékének, a polgárságnak és egy érzékeny értelmiségi életútjának történetét meséli el.
