Jean Racine: Phaedra olvasónapló

Olvasónaplók, verselemzések1 hét ezelőtt034 perc

Racine Phaedra című drámájának megírásakor Euripidész Hippolütosz című művét tekintette fő inspirációjának. Emellett ifjabb Seneca, Plutarkhosz és Pauszaniasz Periégétésza Attikája is hatottak alkotói folyamatára.

A darab központjában a világi élet illúzióinak és mulandóságának kérdése áll. Phaedra története világosan rávilágít arra, hogy miként kerülhetnek egymással éles ellentétbe az emberi ösztönök és a társadalmi elvárások. Phaedra, Minosz és Paszifa lánya, apjától az igazságos ítélkezés képességét örökölte, míg anyjától a szenvedélyes, végzetes szerelem iránti hajlamot. Phaedra karaktere már önmagában előrevetíti a tragikus kimenetelt.

Szereplők:

Theseus, Aigeus fia, Athen királya
Phaedra, Theseus felesége, Minos és Pasiphae lánya
Hippolytos, Antiope amazon királynő és Theseus fia
Aricia, athéni királyi hercegnő
Oinone, Phaedra dajkája és bizalmasa
Theraménes, Hippolytos nevelője
Ismené, Aricia bizalmasa
Panopé, Phaedra udvarhölgye
Őrök

Jean Racine: Phaedra olvasónapló

Racine Phaedra című drámája „a szenvedély és lelkifurdalás drámája”, egy öt felvonásos klasszicista tragédia, melyben a karakterek és a zárt, analitikus szerkezet dominál. A mű egyik fő vonása a mély érzelmi és pszichológiai elemzés, melyben Racine nem csupán szórakoztatni kívánt, hanem nevelni is a közönséget. Ahogyan ő fogalmazott: „egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben”.

A drámaíró az antik dráma mestereit – Szophoklészt és Euripidészt – tekintette példaképének, és műveihez mindig az ő véleményüket tartotta irányadónak. „Folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasnák? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?” – vallotta magáról Racine, aki folyamatosan az antik hagyományokhoz igazodott.

Racine Phaedra című drámájának alapvető forrása Euripidész Hippolütosz című műve volt, de nem elhanyagolható ifjabb Seneca Phaedra ábrázolásának hatása sem. Az előszóban Racine Vergiliusra és Plutarkhoszra is hivatkozik, és hangsúlyozza az antik és klasszicista dramaturgiai elvek szerint végzett cselekmény- és jellemváltoztatások fontosságát.

Racine tisztában volt a francia elődök Phaedra feldolgozásaival, de művének alapját Seneca és Euripidész tragédiái adták.

A dráma helyszíne Troizén, ahol Theseus, Athén királyának tengerparti palotája áll. Az események mindössze egy nap alatt zajlanak le, és a központi szereplők a királyi család tagjai, akiknek kapcsolatai már a cselekmény kezdete előtt is tragikus végkifejletet sejtetnek. A mitológiai háttér, a hősök jelleme, kapcsolataik és az istenek szándékai már eleve meghatározzák az alapszituációt. Phaedra, Minos és Paszifa lánya, Minosznak, az Alvilág bírájának leszármazottja, míg édesanyja, Paszifaé Apollón lánya, akinek tettét Vénusz sosem bocsátotta meg.

Theseus, miután számos kalandon és Ariadné elhagyásán keresztülment, feleségül vette Phaedrát, aki már felnőtt fia, Antiopé amazonkirálynő utódja volt.

A dráma központi konfliktusa Phaedra szenvedélyes szerelme mostohafiához, Hippolütoszhoz, akivel évekig próbált harcolni érzései ellen. Ennek érdekében próbálta eltávolítani a fiút, hogy elnyomja vágyaikat, végül Theseus távozásával száműzte őt. Theseus újabb kalandokra indult, Phaedrát Troizénbe vitte, és Hippolütoszt rábízta. Itt nevelték Ariciát, az athéni hercegnőt, aki Theseus régi ellensége családjának egyetlen túlélője, és akibe Hippolütosz beleszeret. Az expozícióban Theseus már fél éve távol van.

A dráma minden egyes pillanata tovább építi ezt az alapszituációt. Racine érzelmi modellje szerint a cselekmények mindig egy olyan szerelmi háromszög körül forognak, ahol valaki szerelmes valakibe, aki mást szeret, és e szerelmeket különböző külső akadályok, például vérfertőzés vagy ellenséges viszonyok nehezítik. Az érzelmi feszültség és a tragikus alaphelyzet végül a darab elkerülhetetlen tragédiájához vezet.

Racine művében az esztétikai szabályoknak mindenben megfelelő, ésszerű és valószerű cselekményt választ, amely zárt és egyenes vonalú, kitérők nélküli. A dráma belső logikája megbonthatatlan, minden egyes tettnek világos motivációja van.

Az expozícióban megismerjük az alapszituációt és a két fő szerelmet, melyeket külső szereplők kényszerítenek ki. Hippolütosz apját, Theseust keresi, hogy távol tartsa magát Ariciától, akibe beleszeretett. Phaedra, aki levert és beteg, öngyilkosságot fontolgat, és elmondja hajdani dajkájának, hogy megismerte Vénuszt és annak hatalmát, de tisztában van azzal, hogy szerelme bűnös, és nem akar így élni.

Panopé, mint hírnök, közli vele, hogy Theseus meghalt, és figyelmezteti Phaedrát, hogy Athénban trónharcok kezdődtek. A nép szeszélye dönt majd Hippolütosz és Aricia sorsáról. Phaedra élete új fordulatot vesz, amikor Oinone arra ösztönzi, hogy Theseus trónját elfoglalja, és ekkor a vétkes szenvedély hirtelen bűntelenné válik.

A II. felvonásban a dráma két szerelmi vallomás köré épül. Hippolütosz elárulja Ariciának, hogy szándékában áll visszaadni neki Athén trónját, miközben zavartan vallja be érzéseit. Aricia viszonozza a vallomást, és elismeri, hogy számára nem a birodalom, hanem valami más a legfontosabb.

Phaedra is szeretne beszélni Hippolütosszal: először apátlanságáról beszél, majd megvallja neki szerelmét. A fiú megdöbben, először félreérti a helyzetet, majd visszautasítja mostohaanyját. Phaedra kétségbeesetten kéri, hogy ölje meg, majd elragadja Hippolütosz kardját, és távozik. Eközben Athénban szavazás dönt Phaedra fiának, Hippolütosznak a javára, és a városban elterjed a hír, hogy a király nem halt meg.

A III. felvonásban Phaedra a saját szerelmi vallomása következményeivel foglalkozik. Érdeklődik a kormányzás lehetősége iránt, hogy felajánlhassa Hippolütosznak az athéni trónt. Vénuszhoz könyörög segítségért, hogy elérje célját. Oinone közli vele, hogy Theseus partraszállt, és azt tanácsolja Phaedrának, hogy vádolja meg Hippolütoszt Theseus halálával. Phaedra beleegyezik, és úgy érzi, élete már nem folytatódhat, ezért öngyilkosságra készül.

A IV. felvonásban Theseus elfogadja a tőrt mint bizonyítékot, és támadást indít fia ellen, aki hiába védekezik és próbál érvelni. Hippolütosz bevallja, hogy Ariciába szerelmes, majd a vérfertőzés vádjával száműzi fiát, és megátkozza. Phaedra próbálja menteni Hippolütoszt férjétől, de végül megtudja, hogy a fiú nem őt, hanem Ariciát szereti. A hír Phaedrát váratlanul éri, és szenvedélyes vallomásban adja hangot zaklatottságának és féltékenységének. Oinone próbálja megnyugtatni, de Phaedra dühösen ráront, és elkergeti őt.

Az V. felvonásban Hippolütosz Ariciát kéri, hogy kísérje el őt száműzetésébe, és házassággal biztosítja a vonakodó lányt. Eközben Theseus, aki már hosszú ideje gyötrődik, végre az igazságot szeretné megtudni, de hiába hívja Oinonét, helyette Panopé érkezik, hogy közölje: a megszégyenített dajka öngyilkosságot követett el a tenger mélyén. Amikor Theseus fia elé hívja, Theramenes csak Hippolütosz pusztulásáról tudósít, és részletesen leírja, hogyan tépték szét a fiú testét apja megvadult lovai, miután tengeri szörnnyel küzdött, miközben elragadta apja kocsiját. Hippolütosz utolsó szavaival ártatlanságát hangoztatta, és Ariciát apja gondjaira bízta.

Phaedra, aki már a mérgetől haldoklik, végül világosan közli a még mindig kételkedő Theseusszal, hogy fia ártatlan volt. Utolsó pillanataiban bevallja, hogy ő volt az, aki elvetette a vérfertőző vágyat fiával, aki semmi rosszat nem követett el.

Theseus kezdi megérteni saját bűnét, és átkát bűnhődve próbál jóvátenni, miközben elfeledve az „áruló család pártütését”, Ariciát lányává fogadja.

Racine mesteri bravúrja a dráma szerkezetében az első két felvonás párhuzamos felépítése. Theramenes kihallgatja Hippolütoszt, aki végül bevallja szerelmét, miközben Phaedra is Oinone hosszú faggatózása után osztja meg érzéseit. A hatodik jelenetben Theseus halálhírére mindkét tiltott vonzalom látszólag beteljesülhetne.

Először Hippolütosz keresi fel Ariciát, majd Phaedra keresi fel Hippolütoszt, hogy megvallja neki szerelmét. Mindkét jelenet előkészíti Phaedra későbbi jelenetét. Aricia szerepeltetése, amely eltér a drámai forrásoktól, erősíti ezt a szerkezeti megoldást, és segít árnyalni Hippolütosz jellemét, miközben kiemeli Phaedra féltékenységét. A katasztrófa fokozódó hatású párhuzamos jelenetei gyors egymásutánban következnek: először Oinone és Hippolütosz halálhíre (V.5., 6.), majd Phaedra halála a színen (V.7.).

Racine elvetette Corneille merev formalizmusát, és inkább a pszichológiai mélységre helyezte a hangsúlyt: drámáit nem mozgalmas eseményekkel, hanem az érzelmek belső áramlásával építette fel. Így könnyedén teljesítette Boileau hármas egységének követelményeit, miközben egy szűk tér és egyetlen nap illúzióját keltette.

Valójában nem volt lényeges, hogy a dráma pontosan hol játszódik, mivel a sűrített élmények révén egy hely és egy nap illúziója alakult ki. Ez inkább úgy tűnt, mint egy néhány órás előadás, bár nyilvánvaló, hogy ilyen eseménysorozat nem férne bele egy valódi 24 vagy 36 órába. Racine elutasította a cselekménydús drámákat, és így fogalmazott: „A legfőbb találmány az, hogy semmiből valamit csináljunk, és az események sokasága mindig azoknak a költőknek volt menedéke, akik nem érezték elég gazdagnak tehetségüket ahhoz, hogy öt felvonáson át lekössék a nézők figyelmét egy egyszerű cselekménnyel, amit csak a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés előkelősége tart el.”

Phaedra analitikus drámája éppen abban különleges, hogy a cselekmény a tragédia köré összpontosul, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkezeti módszert, amely a múlt eseményeinek feltárására épít. Itt Theseus halálhíre (I.6.) és váratlan visszatérése (III.6.) indítja el az eseményeket.

A Phaedra szereplőgárdája viszonylag kicsi, és a bizalmas karakterek szerepe meghatározó. Panopé udvarhölgyként közvetíti a híreket, Ismené bizalmasként, Theraménes pedig hírnökként tűnik fel. Oinone karaktere ötvözi a bizalmas és intrikus vonásokat. A francia klasszicisták által kialakított „bizalmas” figura, aki a főhős előtt fedi fel legbensőbb titkait, kulcsszereplő a drámában, ezért a cselekmények inkább dialógusokban bontakoznak ki, nem pedig monológokban. Racine művében az apró rezdülések, a belső világ finom árnyalatai a párbeszédekben jelennek meg, ezek adják a dráma igazi mozgatórugóit.

A magánéleti válságok háttérbe szorítják a közéleti konfliktusokat. Bár a trónutódlás kérdése és a trónviszály lehetősége felmerül rövid átvezető jelenetekben és híradásokban, mindezek Hippolütosz és Phaedra szenvedélyeinek kontextusában értelmeződnek. Mindketten szeretnék megvalósítani szerelmüket, és saját pozíciójukat a trónon, miközben királyi családtagként a méltóságot és a gloire-t kell képviselniük a klasszicista hagyományok szerint. Azonban a mitológiai és királyi keretek között örök érvényű, általános emberi tragédiák bontakoznak ki.

Racine jellemábrázolásaiban Arisztotelész elvei is meghatározóak: a tragikus szereplők nem teljesen jók, sem teljesen rosszak, hanem közepes jósággal rendelkeznek, gyöngeségre hajló erénnyel, és olyan hibát követnek el, amely miatt sajnáljuk őket, anélkül hogy teljesen elítélnénk őket.

A dráma középpontjában Phaedra alakja és annak összetettsége áll, aki a tragikus események katalizátora és saját szenvedélyének áldozata. Phaedra tévhitek és megszállottság hajtotta végzetes tettét, miközben jelleme gazdag és démonikus. Racine által megformált passzív hős reakciói kizárólag külső eseményekre reagálnak, sorsa pedig az istenek kezében van.

Vénusz, a rejtőzködő isten szimbolikus alakja, nem tanácsokkal, hanem könyörtelen végzettel avatkozik a történésekbe. Neptunus is azonnal lép, hogy elrendelje Hippolütosz pusztulását, bár korábban még nagylelkűnek tartotta a fiút (II.5.). Phaedra számára pedig nincs más választás, mint a bűn vagy a halál.

A többi szereplő Phaedra mellett árnyékosabb, kevésbé meghatározó figurák. Hippolütosz ártatlan áldozatként jelenik meg, tiszta és bűntelen. Racine eltér az antik elődöktől, és inkább Ariciába vetett tiltott szerelmét emeli ki. Erős kapcsolat fűzi apjához, Theseushoz, akit királyként és apja feleségeként is tisztel. Nem érti mostohaanyja szenvedélyét, és az isteni törvényekre hivatkozik. Hippolütosz a jó szándékú engedelmesség megtestesítője, de nemeslelkűségében tehetetlenné és gyengévé válik, állandóan menekülve próbálja elkerülni a konfliktusokat.

Theseus, mint a hős mitológiai király, erős és zsarnoki apaként jelenik meg. Hibája, hogy vakon elhiszi Phaedra hazugságát, és anélkül átkozza meg fiát, miután a tőr tanúskodik ellene (IV.2.). Lelkét múltbeli véres kalandok terhelik, de a dráma során a megnyugvás felé vezető úton halad. A zárlatban Theseus fogalmazza meg a világ erkölcsét, miközben a katasztrófa után a béke és megbékélés felé tart.

Phaedra kötelessége lenne, hogy megőrizze a rendet, harmóniát és mértéket, hiszen királyné, anya és feleség szerepét viseli. Mégis, amikor szenvedélye eluralkodik rajta, harcot kezd a végzete ellen. Indulatai belülről támadnak, de külső tényezők is hozzájárulnak: származása meghatározza paradox lelki világát, amelyben az érzékiség és az igazságérzet egyaránt jelen van. Amikor belép a színpadra, már halálra szánja magát, és tisztaságvágya még győzhetne. Ehelyett azonban újabb helyzetek és újabb bűnök, érzelmi válságok következnek.

Először felfedi titkát valakinek, de vallomását visszautasítják, és hagyja, hogy ártatlanul szenvedjen. Amikor megtudja, hogy szerelme mást szeret (és képes is szeretni), őrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását kívánja – ez állapotának mélypontja („vesszen Aricia” – IV.6.).

Phaedra totalitás-igénye arra irányul, hogy egyesítse méltóságát és szenvedélyét, tisztaságát és tiltott szerelmét, de valójában csak a képzeletében létező, gyengeségektől mentes Hippolütoszba szerelmes. Lelke szélsőséges állapotok között háborog: a szenvedély őrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bűntudat, sértettség és őrjöngő féltékenység kavarog benne. Egyetlen nyugodt pillanata sincs.

Mégis megőrzi fenségét, tisztában van saját belső folyamataival, analizálja és bírálja magát, elítéli saját gyarlóságait. Az ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, és bemocskolta a napot (a történet világában Apollo, Phaedra őse). Ezért távozik a világból, hogy helyreálljon a kozmikus és társadalmi rend.

Jean Racine Phaedra című drámája mélyen tükrözi a szerző janzenista világnézetét, amelyet élete során a Port-Royal kolostora és a Versailles-i udvar közötti ellentétes életfelfogás alakított. Racine számára XIV. Lajos udvarának világi szelleme volt az ellentéte annak a hitvallásnak, amely szerint az emberi szabad akarat hiánya végzetszerűséget eredményez, és az emberi lényt Istennel szemben álló, egyedüli sorstársaként mutatja be.

A boldogság és az értékek kérdése a kegyelem és kiválasztottság függvényében válhatna elérhetővé a janzenista értékrend szerint. Phaedra világában a szenvedélyek pusztító ereje és az erények megőrzéséért vívott küzdelem jelenik meg, amelyet Racine nyelvi stílusa választékos, mégis világos szövegekkel fejez ki.

A mitológiai jelképek mellett ismétlődő kulcsfogalmak és gazdagodó képi világ formálja a drámát, mint például a dicsőség, erény, szerelem, gyűlölet, halál, végzet, istenek és sors fogalmai. A dráma metaforikus elemei, mint az út, nap, szörny, vér, füst, tűz, mind hozzájárulnak a szereplők belső világának és küzdelmeinek mélyebb megértéséhez. Így Phaedra vágyai és bűnei is jelképesen jelennek meg, például a szerelem „végzetes tűzként” való ábrázolásával.

Szereplők:

Jean Racine: Phaedra olvasónapló

Jean Racine: Phaedra olvasónapló

Olvasónaplóm:

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása

Olvasónaplók - Verselemzések